Menekülésfüggők - 2. fejezet

Sziasztok! 

Újabb szerdára ébredtünk, ami újabb fejezetet hoz... :) Nagyon szépen köszönjük az előzőhöz érkező, biztató kommenteket. Remélem, az általam írt 2. fejezet is legalább annyira fog tetszeni, mint az első :) Jó olvasást! nagypuszi, Liz

2. fejezet: Tériszony

Gyömöszöltem már a számba harminchét szál ropit egyszerre, poénból rácsíptettem huszonkét darab ruhacsipeszt az arcomra, és a hajamat is fogtam már össze tizennyolc copfba; de még soha életemben nem éreztem magam olyan képtelenül, mint amikor megpróbáltam rávenni a kabátomat arra a tizenhárom pár pólóra, amit csak hosszas bíbelődés és könnyek közepette sikerült valahogy magamra erőltetnem. És abba még bele sem gondoltam, hogyan fogom leoperálni magamról ezt a sok göncöt, csak azon járt az agyam – ahogy Raisának is –, hogy minél előbb és lehetőleg minél kevesebb feltűnéssel eltűnjünk a Palace-ból. Személy szerint a feltűnést leginkább azért akartam elkerülni, mert egész biztos voltam benne, hogy senki nem fogja elhinni, hogy egy éjszaka alatt bálnaméretűre híztam, mellesleg mozogni is alig bírtam, a két karom pedig úgy állt, mintha egy felfújt gumibábu lennék.

– Szobatakarítás! – kopogtattak az ajtón.

Raisával rémülten néztünk össze, miközben ő épp méretes hátsóját próbálta lelapítani a tükör előtt, ami csupán a rajta lévő bugyik megszámlálhatatlan mennyiségétől lett akkora.

– Raisa, te nem szóltál, hogy ma nem kérünk takarítást? – vettem suttogóra, de közben elhűlten és mérgesen néztem barátnőmre.

– Mi? De hát arról volt szó, hogy te szólsz! – vágott vissza Raisa hasonlóan.

– Nem! Megkértelek, hogy szólj!

– Egészen biztos vagyok benne, hogy…

De a nő ismét kopogtatott, bennünk pedig megállt az ütő. Minden nap ugyanaz a Mrs. Morrison takarította a szobánkat, neki tuti bűzlött volna valami, ha meglát minket így.

– Mi a szart csináljunk? – pánikolt be Raisa, és közben hol engem, hol az ajtót bámulta.

Egy pillanatra gondolkodóba estem, majd előrukkoltam a legkézenfekvőbb ötlettel:

– Kimászunk az ablakon.

– Tessék?! – akadt ki Raisa.

– Van jobb ötleted?

– Hát… ennél csak jobb ötletem lehet!

– Remek! Halljuk! – Megpróbáltam csípőre tenni a kezem, de rájöttem, hogy ez jelenesetben fizikailag lehetetlen.

– Hát… szóval… – köszörülte meg a torkát barátnőm, de Mrs. Morrison ismét kopogtatott, és mindketten összerezzentünk. – Oké. Elrejtőzhetnénk a… a fürdőben, amíg ő kitakarítja a szobát.

– Elrejtőzni a fürdőben?

– Miért, szerinted öt bőrönddel milyen messzire jutnánk az ablakon keresztül? Persze, ha esetleg te vagy Mrs. Pókember… – nézett rám gunyorosan.

– Odabent vannak? – kiabált be Mrs. Morrison.

– Raisa, fogd a rohadt bőröndjeidet! A fürdőszoba ablaka a hátsó udvarra néz. Ledobjuk a csomagjainkat a bokorba, senki nem fogja észrevenni.

– Elment az eszed! – csóválta a fejét, de azt hiszem, lassan kezdte beadni a derekát.

Az ajtónál valami csörgést hallottunk: Mrs. Morrison a zárba csúsztatta a kulcsát. A francba, ez be fog jönni! – suhant át agyamon a gondolat.

Raisa és én egyszerre kaptuk fel a bőröndöket. (Mindkettőnknek két-két nagyobb, gurulós bőröndje volt és egy kézipoggyásza.) Mielőtt még Mrs. Morrison belépett volna az ajtónkon, maga után húzva a takarítótankját, sikerült berohannunk a fürdőszobába, és halkan bezárnunk magunk után az ajtót.

De Raisa furcsa mozgását elnézve – habár én sem festhettem előnyösebben – nem bírtam megállni a feltörni készülő röhögést.

– Raisa, úgy lépkedsz, mint egy pingvin a Holdon. – Igyekeztem halkan nevetni, hogy Mrs. Morrison meg ne hallja, de azt hiszem, eddig ez bizonyult a legnehezebb megpróbáltatásnak. Raisa tényleg viccesen festett.

– Mi van? – pillantott rám Raisa értetlenül és kissé felháborodva.

– Mintha egy szkafanderbe bújt pingvin lennél! – A hasamat fogtam a félig elfojtott röhögéstől, a hátamat pedig az ajtónak vetettem.

– Ami azt illeti, te meg úgy nézel ki, mint azok a kaktuszok a sivatagban – grimaszolt.

– Kaktuszok? – vágtam sértett képet.

– Igen! Tudod, amikor tele van vízzel a belsejük és… Vagy az a teve púpja?

Ekkor odakintről meghallottuk, hogy Mrs. Morrison elkezdi kirázni a párnákat, és hirtelen észbe kaptunk: mindketten az ablakhoz rohantunk a csomagokkal. Raisa kinyitotta az ablakot, és kihajoltunk rajta.

Na, jó. A második emelet valójában sokkal magasabban volt, mint gondoltam…

– Én még mindig rossz ötletnek tartom – mondta Raisa kissé bátortalanul, miközben nagyot nyelt.

– Már késő – vontam vállat, de kezdtem én is belátni, hogy talán nem volt túl bölcs dolog ilyesmibe belefogni, hisz mindkettőnk bőröndje közel húsz kilós volt, és hát ilyen magasságból… De hát csináltunk már ennél nagyobb hülyeséget is. Óh, Nicola! – Oké, dobjuk le a bőröndöket! – sóhajtottam.

– Előbb te!

– Rendben. – Kezembe vettem az egyik bőröndömet, és a párkányra támasztottam. Csak ne lett volna olyan dögnehéz! Taszítottam rajta egyet, és már zuhant is, egyenesen az ablak alatt elterülő bokrok közé. Kissé a levelek alá süllyedt, egy-két ág megreccsent, de úgy tűnt, a bőrönd egyben maradt.

– Oké, dobd a következőt is! – sürgetett Raisa, miközben az ajtó felé pillantott. Mrs. Morrison a szokásos, kedvenc Beatles slágerét, a Twist And Shoutot dúdolta odakint.

A másik bőröndömet is ledobtam, kicsit arrébb araszolva, nehogy az előzőre essen.

Amikor az összes csomagunk a bokrok tetején díszelgett, ideje volt nekünk is meglépnünk.

– Te mászol először! – közöltem halkan Raisával.

– Én? De hát miért?

– Mert… én dobtam előbb a bőröndöket. Most te vagy az első!

Raisa megforgatta a szemét, egy amolyan „ne-légy-már-óvodás” arckifejezéssel, majd megragadta az ablakpárkányt, felrakta rá az egyik lábát, és már kint is volt az aprócska erkélyen, ami inkább csak díszítésként szolgált, semmint hogy az ember elszívjon rajta egy szál cigarettát, vagy történetesen ezen keresztül lógjon meg tizenhárom pólóval a kabátja alatt.

Raisa várakozón pillantott rám, nekem azonban szükségem volt néhány nagy levegőre, mielőtt utána másztam volna.

A helyzet az, hogy egy széken állva is képes voltam bepánikolni a magasságtól, hát még egy szálloda második emeletéről lemászva!

– Ne nézz le, ne nézz le! – mormoltam magamnak halkan, miközben kimásztam Raisa mellé.

Raisa átemelte lábát a korláton, és már a külső párkányon állt, de én egy tapodtat sem bírtam mozdulni. Úgy remegett kezem-lábam, mint a kocsonya.

– Ashley! Gyere már!

De én továbbra is görcsösen kapaszkodtam a korlátba, és a szememet sem mertem kinyitni.

– A fenébe is! Most jut eszedbe, hogy tériszonyod van? – ripakodott rám Raisa. – Ashley, ez csak a második emelet!

– A bőröndöket bezzeg féltetted! – pillantottam rá felháborodva, de csak fél szemmel.

– A te ötleted volt!

Ekkor Mrs. Morrison nagy robajjal benyitott a fürdőbe.

– Ashley! – sikította Raisa halkan a nevem.

Nem tudom, hogy a félelem váltotta-e ki, vagy csak az a hülye tulajdonságom jött elő belőlem, hogy a legalkalmatlanabb helyzetekben jön rám a röhögés, de hirtelen eszembe jutott Franciaország meg a rum, és nevetni támadt kedvem…

2009 júliusa, Párizs

 Nem tudom, hogyan jutott eszembe éppen Párizsban tölteni a tizenkilencedik születésnapomat. Azt sem egészen értem, hogy jutott eszünkbe egyáltalán Párizsba utazni. Köztudott tény, hogy a franciák ki nem állhatják az angol beszédet, márpedig Raisa és én egy mukkot sem tudtunk franciául – de legalábbis nagyon keveset ahhoz, hogy a franciák szívébe lopjuk magunkat. Nem véletlen, hogy csak alig néhány hónapot töltöttünk el Párizsban, a Hotel Plazában.

Egész nyáron fullasztó hőségtől szenvedtünk, de ha valamit imádok, hát akkor az a nyári negyven fok árnyékban. Szóval, azon a bizonyos estén valószínűleg a meleg is rátett némileg az állapotunkra, ugyanis úgy adódott a helyzet, hogy a szülinapomon sikerült némileg becsiccsentenünk Raisával. Oké, tulajdonképpen elég csúnyán lerészegedtünk, de hát, mint azt már említettem, ez egyáltalán nem a mi hibánk volt, sokkal inkább a hőségé és a… a rumé, amit megittunk.

– Raisa!

Barátnőm mellettem ült a folyosó világosbarna padlóján, hátunkat a falnak vetettük, kezünkben egy-egy üveg fekete Bacardit tartottunk, és a szobánk ajtaját bámultuk.

– Igen? – fordította felém Raisa a fejét.

– Talán… be kéne mennünk.

– Igen – helyeselt, de meg sem moccantunk.

Csendben ültünk tovább, majd hirtelenjében mindkettőnkből kitört a nevetés. Tudtuk, hogy jobban tennénk, ha befognánk a szánkat, de mi visítva röhögtünk tovább.

Nem is kellett túl sokat várnunk, kinyílt a szomszédos szoba ajtaja, és egy nagydarab francia papa lépett ki rajta szikrákat szóró szemmel, zöldcsíkos fürdőköntösben, a következő pillanatban pedig már ordítozott is velünk, de természetesen franciául, mi pedig egy büdös szót sem értettünk belőle. A röhögést ugyan, abbahagytuk egy pillanatra, de nagyon nehéz volt megállnunk, hogy ne kezdjük el újra, mert az öreg úgy nézett ránk, mintha elloptuk volna az aranyfogát.

Mire újra felnéztünk, két piros pingvin állt előttünk. Mármint két pasas a személyzetből. Idióta, piros zakót és fekete, élére vasalt nadrágot viseltek. Eszméletlen hülyén néztek ki. Az egyik, az idősebbik veszett mérgesnek tűnt, de a kis barnaszemű szépfiú lenyelt egy mosolyt, amikor meglátott minket a padlón ücsörögve, ahogy értetlenül bámultunk a köntösös öregre, aki nagy hanggal panaszkodott Idősebbik Pingvinnek. Aztán Idősebbik Pingvin mondott valamit a Szépszeműnek, az pedig ránk nézett.

– Az öreg azt mondja, túl hangosak vagytok – mondta Szépszemű.

Raisa és én furán összenéztünk, meglepett, hogy csak így, ilyen lazán közli velünk a helyzetet. Aztán azt hiszem, mindkettőnknek leesett, hogy se Idősebbik Pingvin, se a Köntösös Öreg nem beszélnek angolul.

– Nem mi vagyunk hangosak, hanem a rum – mutattam fel neki az üveget, mire Idősebbik Pingvin megint felmordult, Szépszemű pedig ismét tolmácsolt nekünk.

– Ilyen viselkedést nem tűrünk meg a szállodában. – És megint elrejtett egy vigyort.

– Excusez-moi, de ma van Ashley tizenkilencedik születésnapja! – háborodott fel Raisa, mire a Szépszemű rám nézett, és édesen elmosolyodott, én pedig nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak vissza, és ne harapjak a számba.

Idősebbik Pingvin megint hisztizni kezdett, és ugyan, ultimátumot kaptunk, mi úgy döntöttünk, elég volt Párizsból: még ma éjjel elhúzunk a francba.

Kissé bizonytalan léptekkel, de fél óra múlva bőröndjeinkkel a kezünkben lesétáltunk a recepcióhoz, leadtuk a kártyánkat, integettünk Idősebbik Pingvinnek (persze, ő csak morgott az orra alatt), és kifelé vettük az irányt. Szépszemű Pingvin az ajtónál állt, és kinyitotta előttünk, amikor odaértünk.

– Au revoir! – intett neki Raisa.

– Au revoir, mesdames! – mosolygott a Szépszemű, és amikor elléptem mellette, rám mosolygott: – Boldog születésnapot!  

Menekülésfüggők - 1. fejezet

Sziasztok! :) 

Ahogy azt ígértem, ebéd után itt is a hamvas, friss első fejezete a közös történetünknek :) Reméljük, hogy hozzánk hasonlóan Ti is élvezni fogjátok Ashley és Raisa kalandjait! :) Jó olvasást ;) xo, Angel 

 1. fejezet: Kösd fel a bugyid, kisanyám! 

Hétfő, Kedd, Szerda… hogy őszinte legyek, lövésem sem volt, miért számolgattam a bugyikat, amikor tökéletesen tisztában voltam vele, hány darabot pakoltam el, miután magunk mögött hagytuk Londont – persze az már más kérdés, mennyi falatnyi darab fért el rajtam egyszerre. Csütörtök, Péntek, Szombat… és ha már itt tartunk, talán az is magyarázatra szorulna, miért rángattunk magunkra eszementek módjára minél több ruhadarabot Ashley-vel. Nem, nem voltunk mindig öribarik, BFF-ek, sőt, azt sem mondhatnám, hogy egész életünkben szimbiózisban éltünk egymással, mint a legtöbb korunkbeli. Minket valami egészen más kötött össze; mintha az elbaszottság egyformán bele lett volna kódolva a DNS-ünkbe, ezért bár csak képletesen, de testvérekként tekintettünk egymásra. 

- Ashley, itt a kávéd. Fogd és idd – toltam az orra alá, amíg ő egy újabb, ruhának csak jóindulattal nevezhető anyagfoszlányt igazított el magán. 

- Raisa! Nagyon jól tudod, hogy jelenleg anonim koffeinista vagyok! – támadt nekem tettetett sértettséggel, de láttam az arcán azt az elszántságot, amit csak két dolog váltott ki belőle: a kávé és a pasik. Kellett neki. Mármint a kávé. – Ennek ellenére képes vagy ilyen aljas módon megvesztegetni! – háborgott tovább. 

- Ühüm, persze – fordítottam neki hátat, majd lehuppantam a hatalmas, frissen bevetett ágyra, hogy fogalmazzak egy frappáns búcsúüzenet félét, amit minden helyszínen magunk mögött hagytunk – tudjátok, egyfajta sajátos bocsánatkérésként. – Mit szólnál ehhez: Jövőre is szívesen benéznénk? 

- Nekem jobban tetszene, ha azt írnád: A kégli szuper volt, bár őszintén szólva az itteni személyzet nem szarta össze magát túlságosan nagy igyekezetében, hogy a kedvünkre tegyen. Mit szólsz? Amúgy meg miért nem várjuk meg a jó estét csokit, hm? – kuncogott Ash, miközben leült mellém, majd szemügyre vette a Palace Hotel jellegzetes levélpapírját, rajta az én, kacskaringós kézírásommal. Persze, már megint a csoki. Az apró, ám annál ínycsiklandóbb boldogsághormon adagunk, amit ittlétünk három napja alatt egyszer sem hagytunk ki. – Mrs. Wayland-Morgenstern-Herondale-Lightwood? 

- Te beszélsz, Mrs. Therdson? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, utalva az atombiztos, lebukásmentes álneveinkre, amelyekkel bejelentkeztünk. Mondjuk úgy, én bérelt helyet váltottam magamnak a pszichiátrián, egyenesen a skizofréniások népes táborába. Ash meg… ő majd megússza egy laza kis kezdő darabolós gyilkosok számára kifejlesztett terápiával. – Inkább írd alá, aztán induljunk! 

Ha a menekülésen kívül bármi mást meg kellene említenem, amiben mindketten, egyformán profik voltunk, hát az bizony a stílusos lelécelés lenne. Hol is kezdhetném? Talán közös életünk első állomásánál, Párizsnál, ahová azért ruccantunk ki, hogy megünnepeljük Ash születésnapját. Nem akármelyiket! Dobpergést kérek: egészen pontosan a tizenkilencediket, amit azzal koronáztunk meg, hogy kidobattuk magunkat Párizs egy négycsillagos szállodájából. Rum. Ez volt az egyetlen biztos emlékem a másnapból, meg egy kétajtós, ’kretén pingvin’, aki Ezio néven hasonult meg előttünk. És ha már itt tartunk, meg kell említenem, hogy egyáltalán nem bukom a pingvinekre. A jeligém: retardált fókák előnyben! Aztán ott volt Róma és Nicola. Nos, ez egy igen hosszú történet, amely kimerül egy csipetnyi – de tényleg csak egy csipetnyi! – erotikában, meg egy hangyányi egyház elleni merényletben. Végül pedig ott volt London, egy kifizetetlen éttermi számla, amit Rihanna Umbrellájával rendeztünk. Függőségek, amelyektől az emberek többsége nem tud szabadulni: alkohol, drog, cigi, szerencsejáték, szex – számtalan forma, számtalan megközelítés, nekünk mégis csupán a menekülés mámoros, színtiszta lökete hozta el a másnapot… 

2009 májusa, Róma 

Hogy miből tudhatod, kik az igazi barátaid? Nem kellenek magasztos szavak, nyálas összeborulások, a recept ennél sokkal, de sokkal egyszerűbb: csak menj be Róma öt különböző szex shopjába, ahol próbáld meg elkerülni az éhes férfiak pillantását, miközben ártatlan mosollyal az arcodon apácajelmezek iránt érdeklődsz. Mindjárt kettő után! Ha ebből állna egy ’Hogyan bizonyítsuk barátságunkat’ nevű záróvizsga, elmondhatnám magamról, hogy a maximumot teljesítettem, hiszen alig két óra leforgása alatt mindent beszereztem, amire szükségünk volt, és elégedetten, két apácaruhával a kezemben sétálgattam végig a szállásunktól nem messze fekvő téren. Képzeletben már láttam is Nicola arcát, amikor megpillant minket, és talán pár másodpercre még azt is elhiszi, hogy léteznek még csodák. Kis naiv. 

- A fenébe is, Raisa, már azt hittem, sosem érsz vissza! – tépte fel az ajtót Ashley, de amint a kezemben lévő táskákra pillantott, valósággal lefagyott. Nocsak, talán beijedt volna? – Az… az ott az, aminek gondolom? – mutatott a csomagokra. 

- Dehogy, Honey – kerültem ki újdonsült ajtónállómat, majd kuncogva az ágyamra hajítottam a papírzacskókat. – Felcsaptam sorozatgyilkosnak, de mivel a láncfűrész és a farmerszerep már foglalt volt, így végül úgy döntöttem, megrendezem a saját, apácajelmezes ámokfutásomat – kacsintottam rá, de amint megláttam falfehér arcát, kitört belőlem a nevetés. 

- Őrült vagy! – vágta be az ajtót Ash, mire ismét őszinte, mélyről jövő nevetés hagyta el a számat. 

- Az őrület határozottan nézőpont kérdése. Mellesleg te akartad mindenáron látni Nicolát, vagy tévedek? – Mivel semmiféle ellenvetés nem érkezett a részéről, kisétáltam az aprócska teraszunkra, onnan kémlelve az éppen délutáni sziesztáját töltő várost. – Megtudtad már, melyik templomban akarja elvesztegetni szexis mivoltát? 

Míg legjobb barátnőm válaszát vártam, fejben még egyszer átfutottam a tervünket. Ashley és Nicola egészen pontosan három héttel ezelőtt estek – elmondásuk szerint – mindent elsöprő szerelembe, azonban pár napja a mi szeretett Don Juanunk közölte, hogy papnak készül, és ha mindez nem lett volna épp elég lelombozó, még azt is hozzátette, hogy a hétvége folyamán már be is vonul az egyik, helyi templomba. Ahogy az várható volt, Ash hisztériás rohamot kapott, ami nem is annyira meglepő, ha Nicola kinézetét jobban figyelembe vesszük – sötét, enyhén göndör fürtök, bronzbarna, kidolgozott test, tipikus olasz temperamentum. Az első dühroham lecsillapodása után azonban már meg is született a nagy ötlet: egy utolsó, ám mindenképpen feledhetetlen élményben kell részesítenünk Nicolát – azaz majd Ashley-nek –, ez pedig szerény véleményem szerint nem szorul bővebb magyarázatra. 

- Azt hiszed, olyan könnyű kihúzni belőle? Teljes meggyőződése, hogy ez a végzete, és bármennyire is szeretjük egymást, a papi hivatás az élete. Lelombozó – szipogott Ash. 

- Ezzel azt akarod mondani, hogy maradt cirka kilencvenötezer templom Olaszország szerte, ahová ez a féleszű bevonulhat? – sóhajtottam drámaian. – Azt hittem, legalább egy kicsit megkönnyíti a dolgunkat… 

- Ezt akár sértésnek is vehetném – ripakodott rám Ashley. – Tudhatnád, hogy akit én akarok, azt megszerzem, és Nicola azon kevesek közé tartozik, akit magamnak akarok. És ha ehhez az kell, hogy a római katolikus egyház elkötelezett híveként mutatkozzak be az édesanyjának némi információért cserébe, hát legyen – villantotta rám a már jól ismert, ellenállhatatlan mosolyát. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy átlagos turistaként is elég feltűnőek voltunk Asley-vel, de amint felvettük a szentfazék jelmezünket, mintha mindez megsokszorozódott volna – szinte megtriplázódott, amíg el nem értünk a Santa Maria Maggiore Bazilikáig. Esküszöm, nagyobb figyelmet kaptunk, mintha egy szál semmiben parádéztunk volna végig a városon, vagy merényletet hajtottunk volna végre a Vatikán ellen; mégis, a legnagyobb csapás engem ért, hiszen nekem kellett őrt állnom. Egyrészt ki a fene szereti tartani a gyertyát, mialatt a barátnője épp beható szexuális ismeretekben részesít egy leendő papot – még ha jó pár méterre teszi is tőle –, másrészt meg a franc se számolt azzal a ténnyel, hogy váratlanul felbukkanhat egy idősödő pap. Egy Atya. Egy szentfazék. Vagy mit tudom én. Oké, bazilika meg minden, de akkor is! 

Összeszedve minden bátorságomat és felöltve a legriadtabb arcomat futottam az idősödő férfi felé. – Atyám, jézusom, de örülök magának! – Még egy dicsértesséket is elmormoltam a biztos hatás érdekében, mire az atya arca felragyogott. 

- Gyermekem, nyugalom, mindjárt megbeszéljük a problémádat, de először meg kell találnom azt a szétszórt Nicolát – szorította meg mindkét kezem. – Aztán kerítünk rá módot, hogy beszélgessünk a problémáidról. – Ki látott már ilyet?! Fogta magát és ott hagyott, mintha cseppet sem lennének fontosak a gondjaim. 

- Davide atya! – A bazilika akusztikája miatt az egész hely zengett a kétségbeesett hangomtól. – Nekem… öhm… van egy kis gondom – magyaráztam csendesebben. – Tudja, ez az egész csak úgy, villanásszerűen szétterjed a testemben, és ellenállhatatlan, buja vágyat érzek… Jaj, atyám, kérem, ne kényszerítsen rá, hogy befejezzem! – vettem könyörgőre. 

Az ezt követő jelenetet szerintem még maga Szűz Mária is megirigyelte a fölöttünk elterülő mennyezeti freskóról, ugyanis egyszerre mozgásba lendült minden: Ash és Nicola félreérthetetlenül hangot adtak tetszésüknek, Davide atya pedig… nos, Davide atya eddigi hosszú élete folyamán felhalmozott összes mocskos szavát a nyakunkba zúdította, miközben Ashley-vel a kijárat felé menekültünk Isten haragja elől. Ha valaha is vettem volna a fáradtságot az olasz nyelv megértésére, aznap valószínűleg az összes káromkodást elsajátíthattam volna öt perc alatt. Kétség sem fért hozzá, azon a nyári délutánon mindkettőnket kitagadtak az anyaszentegyházból. S hogy megérte-e? Látva Ash átszellemült, kipirult arcát egyértelműen igen. 

- Raisa? Föld hívja Raisát! – Kellett pár perc, mire ráébredtem, jócskán elkalandoztam. Ashley már a kedvenc kabátját próbálta magára tuszkolni, én meg gondolatban még mindig Róma tereit róttam. – Legalább szép dolgokról álmodoztál? – kuncogott. 

- Persze, orbitális orgiákról az új lakásunkban, ahol Matt Bomer és Jamie Campbell Bower felváltva tépkedi le rólam a bugyikat – utaltam a rajtam lévő fehérneműkre. 

- Akkor kösd fel azokat a bugyikat, ugyanis a neheze még hátra van!

Premier

Halihó! Ahogy a Facebook-oldalainkon már beharangoztuk, nagy nap (minimum piros betűs!) lesz a holnapi: érkezik közös történetünk, a Menekülésfüggők első fejezete, ami ezúttal Angel körmei alól kerül napvilágra. Mire végeztek az ebéddel, már szaladhattok is olvasni – de azért csak óvatosan, torkotokon ne akadjon a grízes galuska! –, mert a premiert dél környékére terveztük.

Ja, és majd elfelejtettük! Tekintsétek baráti jó tanácsnak: a Bibliát ezúttal hagyjátok meg a jókislányoknak! ;)