Menekülésfüggők - 10. fejezet

Sziasztok! Nos, igen, egy hétig nem volt friss fejezet, és borzasztóan sajnálom, hogy így alakult, de bevallom, én sem így terveztem. Most viszont épp ezért meg sem várom a 12 órát, hanem máris hozom a 10. fejezetet. Remélem, tetszeni fog, és hagytok magatok után egy-két szót :) Kellemes szerdát, és töltsétek tartalmasan a nyár utolsó hetét! :) Puszi, Liz

10. fejezet: Kék kábulat

Az első fizetésemből szeretnék venni egy új telefont. Lehetőleg egy iPhone-t. Itt, amerre csak néz az ember, mindenki iPhone-nal szaladgál. De az már eleve egy vagyon, szóval a Louis Vuitton táskámat majd a következő fizetésemből kell finanszíroznom. Várjunk csak, kapok egyáltalán annyi fizetést, amennyiből kitelik egy Vuitton?

– Ashley, ezeket a helyükre vinnéd, kérlek? – állt meg előttem Kate (aki mindig gondoskodott arról, hogy egy percig se unatkozzak) négy darab könyvvel a kezében.

– Hogyne! – mosolyogtam rá, mintha kedvelném, majd felálltam a helyemről, és elvettem Kate kezéből a könyveket.  

Volt egy olyan szilárd meggyőződésem, hogy Kate nem rajongott értem. Azt még nem sikerült megfejtenem, milyen apropóból bámult rám úgy, mint egy gyilkosra, de azzal nyugtattam magam, hogy neki egyszerűen csak ilyen a természete. Igazából úgy tűnt, hogy senkit sem kedvel igazán, de a többieket megszokásból elviselte. Ami pedig engem illet, csak négy napja dolgoztam a könyvtárban. Azt hiszem, időt kell még adnom a Kate-tel való kapcsolatomnak.

Míg a könyveket a helyükre pakoltam, tovább bővítettem a „mit veszek az első fizetésemből?” című listámat. Aztán ahogy a B90-es kódú Üvöltő szelekkel a kezemben a B betűs polc felé sétáltam, rájöttem, hogy valószínűleg túl sokat akarok egyetlen fizetéstől…

A B betűs polc előtt egy magas, barnahajú srác álldogált, és egy könyvet lapozgatott – meglepő, mi? Nem akartam őt megzavarni, mert úgy tűnt, igen elmélyült abban, amit olvasott, de sokkal hülyébben jöttem volna ki a dologból, ha a lábára lépek, vagy a bordái közé könyökölök véletlenül.

– Ne haragudj! – mondtam halkan, mire ő felnézett rám, én bocsánatkérően elmosolyodtam, ő pedig egy apró lépést tett hátra.

Igen ám, csakhogy az Üvöltő szelek helye a legfelső polcon volt, én pedig a százhatvannégy centimmel határozottan nem értem fel a legfelső polcig. Mindenesetre megpróbáltam, és közben azt is igyekeztem elfelejteni, hogy ott áll mögöttem valaki, akinek a feje búbja éppen az adott polcig ért, én pedig valószínűleg nemsokára magunkra fogok rántani egy egész könyves szekrényt.

Egy jól célzottnak szánt lökéssel igyekeztem a könyvet másik kettő közé suvasztani, de akkor a Bronte könyv úgy döntött, hogy bosszút áll rajtam. Azonban mielőtt még tényleg a fejemre eshetett volna, egy kéz jelent meg a látóteremben, megfogta a könyvet, és könnyedén a helyére rakta. Az egészet lélegzetvisszafojtva néztem, és amikor tudatosult bennem, hogy nem fog orrba vágni az egyik kedvenc könyvem, megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Aztán néhány jelentéktelennek tűnő másodperc után eszembe jutott a megmentőm…

– Köszönöm – pillantottam a Magas Srácra, aki épp a hóna alá vágta előbbi olvasmányát.

– Szívesen – mosolyodott el, és lenézett a nyakamban lógó névkártyámra –, Ashley! – És ahogy a nevemet kimondta, a mosolya még szélesebb lett.

Oké, a helyzet az, hogy gyönyörű kék szeme volt. A tenger jutott róla eszembe, amikor a víztükör fölött színtiszta az ég, és csak a nap tűz le rá. Komolyan, életemben nem láttam még ilyen csodálatos kéket!

Igyekeztem minél természetesebben viselkedni: belebámulni a szemébe, majd hátat fordítani és visszaiszkolni az asztalomhoz.

Amint visszaültem a helyemre, kávé illatát éreztem az orromban. Gyanúsan néztem körbe, amikor is egy bögre feketét pillantottam meg az asztalomon. Nocsak! Mielőtt elmélkedni kezdhettem volna, ki örült ennyire, hogy én vagyok az új munkatársa, Kate-et pillantottam meg az ajtóban, ahogy barátságtalan arcával felém biccentett, majd sarkon fordult és elment.

Hűha! Kate hozott nekem kávét? Nos, vagy meg akart mérgezni, vagy úgy gondolta, ideje magasabb szintre léptetni a kapcsolatunkat, na, de tényleg nem gondoltam volna, hogy ő lesz a kezdeményező fél. Akárhogy is volt, Kate állati jó kávét csinált! Annyira jó volt, hogy már majdnem hátradőltem a székemben és felraktam a lábamat a pultra. De mielőtt teljesen kibontakozhatott volna a fejemben ez a kényelmes gondolat, hosszú ujjak csúsztattak két könyvet az orrom elé.

Tudtam jól, hogy nem szabad ilyet tennem, mégis kedvetlenül sóhajtottam fel, miközben leraktam a kezemből életem majdnem legjobb kávéját (mert a legjobbat mégiscsak én magam csinálom). A könyvekért nyúltam, majd felnéztem az előttem ácsorgóra, és hirtelen félrenyeltem a még számban ízlelgetett kávét, amikor megláttam a Magas Srácot, aki az imént – kis túlzással – megmentette az életemet. 

A Magas Srác halványan rám mosolygott, és mielőtt ismét elveszhettem volna kék szemében, a számítógép felé fordultam, lehúztam a srác olvasókártyáját, amit a pultra csúsztatott, majd a könyvek felé nyúltam, hogy bevihessem a kódjaikat a rendszerbe.

Jane Eyre… Üvöltő szelek… Hm, a könyv, ami az életemre akart törni.

Akaratlanul ugyan, de grimaszba gyűrődött az arcom, amikor megláttam az Emily Bronte könyvet.

– Házi dolgozat miatt – rántotta meg a vállát a Magas Srác, miközben visszacsúsztattam elé a könyveket. Meglepve pillantottam fel rá, amikor hozzám szólt –, nem tömeggyilkosságra. – A könyvek felé nyúlt, és cinkosul vigyorgott rám, én pedig halkan elnevettem magam.

A srác köszönt, majd hátat fordított és az ajtó felé indult, én pedig – a nevetéstől még mindig vigyorogva – bámultam távolodó, nyurga alakját, ahogy fekete táskáját átvetette a vállán. Majdnem olyan magas volt, mint az ajtó. Egy pillanatra attól tartottam, hogy be fogja verni a fejét, amikor kimegy…

Belépve a lakásunkba ellenállhatatlan, sajtos illat csapta meg az orromat. Az előszobában lerúgtam a lábamról a cipőmet, és a konyhába menet ledobtam a táskámat a nappaliban.

Raisa a konyhaszekrény tetején ücsörgött a főzőlap mellett, és vigyorogva pötyögött a telefonján.

– Szia! – pillantottam rá, és közben odasettenkedtem a tűzön fortyogó vízhez, amiben fettucine tésztát pillantottam meg, a mellette lévő teflonban pedig apróra vágott szalonna pörkölődött. – Ó, édes Istenem, Raisa, te carbonarát készítesz! – kaptam a szívemhez, és úgy néztem a még mindig telefonját nyomkodó barátnőmre, mintha tényleg maga a Jóisten lett volna.

– Eltaláltad! – vetett rám egy röpke pillantást.

– És gondolom, Alton nem épp a szósz receptjét írja le neked – jegyeztem meg, és a hűtőhöz sétáltam, hogy kivegyek belőle egy üveg ásványvizet. Mert egyértelmű volt, hogy Raisa épp Altonnal váltott szexi, vicces és romantikus üzeneteket. Mi másért vigyorgott volna annyira a telefonjára?

– Emlékeztetnélek, hogy Alton pék, nem szakács. Ami pedig engem illet, milliószor csináltam már carbonarát. Egyáltalán nincs szükségem útmutatásra – közölte, mintha valami aljas rágalommal vádoltam volna. Például olyasmivel, hogy nem ismeri a carbonara receptjét. Hogy is képzeltem?

Az ásványvizet visszatettem a hűtőbe, miután töltöttem belőle egy pohárral, és elindultam a nappali felé.

– Kate ma kávét főzött nekem – kaptam a kezembe a kanapén hagyott táskámat, hogy bevihessem a szobámba.

– És még nem kaptál gyomorrontást? – kiabált ki Raisa a konyhából.

– Semmi ilyesmi – kezdtem el kigombolni az ingemet.

– Émelygés? Fejfájás? Asztmás rohamok?

– Nem vagyok asztmás – néztem furán magam elé, mintha Raisa nem tudná pontosan. Az inget az ágyamra dobtam, kinyitottam a szekrényemet, és előkaptam a fehér I LOVE NEW YORK feliratú pólómat.

– Lehet, hogy már az vagy. Vagy Kate rajtad teszteli az új patkánymérgét, amit tegnap éjjel kevert össze ceruzahegyből és szódabikarbónából az eldugott laboratóriumában, ahol csinos lányokat kínoz, mert bosszút akar állni, amiért ő csúnya és goromba.

Felvont szemöldökkel álltam meg a konyha ajtajában, miután magamra rángattam egy farmerrövidnadrágot, és kételkedve néztem Raisára, aki még mindig a konyhapulton ült, telefonját a kezében tartva.

– Túl sok filmet nézel. – Azzal hátat fordítottam neki, összefogtam a hajamat a csuklómra szoruló hajgumival, és becéloztam a fürdőszobát.

– Nem, csak túl sok időt töltök veled – kiáltotta utánam.

A spaghetti alla carbonara valószínűleg a világ legínycsiklandóbb és legcsodálatosabb étele, amit élő ember valaha főzhetett, és Raisa kitűnően el tudta készíteni. Miközben a tésztát ízlelgettem a nappali padlóján ücsörögve és teljesen átszellemülve, szinte újra Olaszországban éreztem magam. Míg én a Rómában töltött néhány hónap alatt igyekeztem minél többet elsajátítani az olasz nyelv szépségeiből (és próbáltam a lehető legtöbb olasz pasival csókolózni), addig Raisa ideje nagy részét signora Dore társaságában töltötte, aki megtanította őt az olasz konyha csodáira. (És néha persze, arra is akadt néhány szabad órája, hogy olasz pasikkal csókolózzon.)

Éppen a szószt nyalogattam le a számról, amikor valaki kopogott az ajtón. Raisa bizonytalanul nézett rám, hisz eddig Alton, a postás meg a hittérítők voltak az egyetlenek, akik bekopogtak hozzánk, és Raisa szerint Alton épp elment meglátogatni egy rokonát, a postás már rég Manhattan másik felén járt, így kizárásos alapon megállapítottuk, hogy két nő megint át akar minket téríteni a Jehova vallásra…

Azonban, amikor ajtót nyitottam, olyasvalaki várt ott, akire álmomban sem számítottam volna. Gondolatban földig zuhant az állam, megállt a szívem, megsemmisültek az agysejtjeim. Nos, talán az imént az jutott eszembe, hogy Raisa carbonarájától újra Olaszországban éreztem magam, de nem sejtettem, hogy Olaszország maga jön majd el értem…

– Nicola?

Bocsi #off

Sziasztok! 

Nagyon sajnálom, és kérlek Titeket, ne haragudjatok rám, de a 10. fejezet most egy kicsit csúszni fog. Nem tudom, mennyit, de igyekszem vele, és még egyszer elnézéseteket kérem. Addig is olvassátok Angel 9. fejezetét, ha még nem tettétek, és ajándékozzátok meg kommentekkel :) 

Jövök, ahogy tudok! Puszi, Liz

Menekülésfüggők - 9. fejezet

Sziasztok! Íme, pontosan megérkezett a 9. fejezet, ami rekordhosszúságú lett az eddigi, általam megírt részek történetében :) Majd' öt oldalnyi tömör... nos, döntsétek el, mi is ;) Ne fukarkodjatok a véleményekkel sem, minden kritikának - legyen az pozitív vagy negatív - örülünk! :) xo. Angel 

9. fejezet: Problémás lány

Egy hét távlatából még mindig képtelenség volt úgy kilépni a negyvennyolcadik utcai albérletünkből, hogy ne csapjon arcul a valóság, miszerint itt vagyunk az álmok és a szabadság városában. Emlékszem, nagyjából hét éves lehettem, amikor teljes átéléssel énekeltem Frank Sinatrával, hogy ez a soha nem alvó város csakis rám vár, a szüleim pedig nevetve hozzátették a produkciómhoz, hogy a taxifóbiám miatt valószínűleg sikítva rohannék haza a Nagy Almából. Nos, maradjunk annyiban, hogy ez egy… igen hosszú történet. A sötét utcán sétálva kicsit olyan érzésem volt, mintha a város is lélegzetvisszafojtva várta volna, mi történik a következő pillanatban. New York minden mocskát felböfögő szennyvízcsatornái mellett elhaladva azon törtem a fejem, vajon mivel engesztelhetném ki Altont – a bio lasagne-n és szerény személyemen kívül. A lakásig vagy tucatszor elképzeltem a jelenetet: Alton ajtót nyit, csodálkozó, nyílt tekintetéről azonnal leolvasható lesz a megbocsátás, én pedig a nyakába vetem magam és egész éjszaka… Ácsi, azért ennyire ne szaladjunk előre! Arra ugyanis korántsem voltam felkészülve, hogy amikor majd egymással szemben állunk, úgy néz rám, mint egy porszívóügynökre, vagy egy adománygyűjtőre, aki a beteg gyerekek javára zsebeli be az adakozókedvű polgároktól a pénzt, vagy arra próbál rávenni minden jóhiszemű New York-it, hogy adója egy százalékával biztosítsa be helyét a mennyországban. Pedig ez történt, pont így nézett rám; plusz-mínusz egy fokozat az érzelmi skálán. 

- Hm, hoztam egy kis kóstolót – toltam az orra alá a gondosan alufóliába csomagolt vacsorát. A kettőnkét. – Gyanítom, épp rosszkor jöttem… – puhatolóztam óvatosan, és mivel egy örökkévalóságnak tűnő perc elteltével sem válaszolt az ártatlan kijelentésembe burkolt kérdésre, kezdtem magam feleslegesnek érezni. 

- Most megvesztegetsz? – Bárhogyan is igyekezett, nem tudta elrejteni előlem, hogy remekül szórakozik rajtam. Óvatosan felpillantottam rá, ő pedig halványan elmosolyodott, csípőjével lazán belökve lakása ajtaját.

- Ezt most vegyem úgy, hogy jól csinálom? – villantottam egy ellenállhatatlan mosolyt, amit csak akkor teszek, ha nyeregben érzem magam. Ez határozottan egy ilyen pillanat volt. 

Amíg Alton elmélyülten keresgélt két tányért, valamint két egyforma poharat, ismét megcsodálhattam a lakását. Ash már elsőre megjegyezte, hogyha pasi volna, és nem lennének olyan igényei, mint például egy saját, két hálószoba nagyságú gardrób, vagy egy óriási fürdőkád jacuzzival, valószínűleg ez a hely lenne álmai netovábbja. A szélesre tárt ablakon beszűrődő sárga taxik tülkölésének monotonitása, valamint a helyi fenegyerekek obszcén vitájának furcsa szimfóniája egy egészen sajátos New Yorkot elevenített meg. Az már kevésbé csengett üdítően, amikor felelevenítettem apám minden évben előadott, kimért stílusú hegyibeszédét, amelyben felvilágosított az országos eltűnések pontos statisztikájáról – komolyan vártam, mikor kap elő egy kis táblácskát és szemlélteti grafikonon az adatokat –, miszerint több tucatnyi, főként korombeli lány tűnik el világszerte, majd kerül elő hullazsákban, vagy rosszabb esetben névtelen hullaként, amit az óceán mos partra. Csak az volt „fura”, hogy kivétel nélkül mindig azokra a városokra tért ki, ahol leginkább élni szerettem volna, és nem mernék rá megesküdni, hogy az Ausztráliában honos cápákat féltette a gyomorrontástól, amikor azt ecsetelte, miért ne szeressek bele egy eukaliptuszfa tövében ücsörgő szörfösbe. 

- A héten át kéne ruccannom Brooklynba – huppant le mellém Alton, felém nyújtva a saját tányéromat. Nem kerülte el a figyelmem, hogy még éppen időben sikerült kikerülnie egy, a konyha és a nappali között elhelyezkedő üres üdítősüveget. – Tudod, az IKEA gyógyír minden sebemre – szorította drámaian a szívéhez spirálszívószálas poharát. – Ha szükségetek van valamire…. 

- Ez most egy meghívás akart lenni? – vontam fel a szemöldököm. – Ha nem vigyázok, legközelebb egy hot-dog evő versenyre hívsz el, vagy csoportos böfögő koncertre a haverjaiddal? – ugrattam játékosan. 

- Gyerünk, valld csak be, hogy minden vágyad hallani, ahogy egy igazi ír elböfögi az ábácét – kontrázott rá, miközben felkapta a saját sörét, én pedig komolyan elhittem, hogy most azonnal fellép egyszemélyes közönsége előtt, azaz előttem. 

Az egészben volt valami furcsa kettősség, mintha Alton incselkedett volna velem, ami bevallom, egyáltalán nem volt ellenemre, sőt, sokkal jobban tetszett, mint a délutáni, feszült légkör. Fejcsóválva kikaptam a kezéből a sört, majd meghúztam és az asztalra csaptam az immár üres üveget. Arcát látva valószínűleg azt várta, hogy ízelítőt adok a férfias disznóságok repertoárjából – ne adj isten, én magam böfögöm el az alkalomnak megfelelően mondjuk a görög ábécét –, és nem is állt olyan távol az igazságtól; sokféle mocskos dolgot el tudtam képzelni vele, de inkább a magam módján. Bámulatos, milyen gyorsasággal vágtam sutba a délután folyamán alaposan alátámasztott, ám gyenge lábakon álló érveimet, miszerint Alton csak egy barát, aki szabadidejében szívesen segít bajbajutott fiatal lányoknak. Ingerkedve megnyaltam az ajkamat, gondolatban pedig megpróbáltam felidézni, milyen is volt csókjának íze, karjának erős szorítása, és bevallom, igencsak érdekelt volna az az apró részlet is, hogy milyen lehet a teste összehangolt mozgása az enyémmel. Nyolc hosszú perccel később már pontosan tudtam a válaszokat: érzéki, birtokló, kéjsóvár. Az előző esti kis egymásnak esésünk piskóta volt ahhoz képest, amit most műveltünk; szó szerint be akartunk bújni egymás bőre alá, eggyé válni és soha többé ki nem szakadni. A levegő fülledt és párás volt, ennek pedig nem csupán a szerda esti, New Yorkot elborító hőhullám volt az oka. Egyszóval őrültek módjára összegabalyodtunk a kanapén. 

A kis előjátékunk kellőképpen hatott mindkettőnkre – fájón lüktetve érzékeltem, hogy Alton keményen, tettre készen simult hozzám; merevedése az alhasamat bökdöste, miközben kezei oda-vissza kalandoztak felforrósodott bőrömön. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy ezúttal egyetlen nyavalyás ébresztőóra, vagy ne adj isten, füstjelző sem vet véget kettőnk érzéki játszadozásának, de valahogy nem éreztem helyénvalónak félbeszakítani Altont egy olyan semmiséggel, mint egy sípoló vacak, amikor éppen azt suttogta a fülembe, mennyire szexi vagyok, majd nyomatékosítva szavait lehúzta a farmerom cipzárját, és két ujjával simogatni kezdett a falatnyi fehérneműn keresztül. A gerincemen felkúszó vágytól teljesen elvesztettem a józan eszem; hátravetett fejjel, az ajkamba harapva próbáltam türtőztetni magam, hogy a belőlem feltörő nyögések lehetőleg ne verjék fel a legközelebbi szomszédokat is, közben pedig egy biztos kapaszkodási pontot kerestem. Mivel Altont gyakorlatilag légyottunk aktuális helyszínéhez passzíroztam, az volt a logikus, hogy a kanapén megtámaszkodva húzom fel magam, és ez egy apró malőrt leszámítva sikerült is. Valami keménybe ütközött a kezem, de mindaddig eszembe sem jutott törődni ezzel a semmiséggel, amíg a fojtott, egyértelműen műnyögések fel nem csendültek a háttérben. Mindketten egyszerre kaptuk fel a fejünket, én meg felvettem a lehető legártatlanabb arckifejezésem, ami csak a repertoáromban szerepelt, vagyis amit a bátyámtól tanultam el, amikor anya rajtakapta, hogy pornót nézett. 

- Khm, ha ezzel arra akartál utalni, hogy nem vagyok valami attraktív az ágyban… csak szólnod kellett volna, Raisa – köhintett egyet Alton, mire bosszúsan a vállába bokszoltam, megfeledkezve arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy a keze még mindig a nadrágomban volt. – Csak nem szeretnél valamit közölni? Itt a nagyszerű lehetőség – vonogatta a szemöldökét, mire mindketten hangos nevetésben törtünk ki. 

- Ilyen a formám – sóhajtottam; félig azért, mert nem akartam elhinni, hogy már megint megszakadt a varázs, félig pedig azért, mert mielőtt Alton keze elszakadt volna a legérzékenyebb pontomról, még egy utolsó csapást mért amúgy is ingatag lábakon álló önuralmamra. – Problémás lány vagyok… 

- Szeretem a problémás lányokat – harapta meg az alsó ajkam, majd elmélyítette a csókunkat és szorosan a karjába vont. – Hozok egy takarót, aztán megnézhetnénk egy filmet. – A pillantásomat látva még gyorsan hozzátette: – Természetesen nem az iméntire gondoltam. 

***

A szobába belopakodó napsugarak olyan galád módon támadtak rám, hogy elsőre fel sem fogtam, hol vagyok pontosan, azzal viszont nagyon is tisztában voltam, ki nincs már mellettem. Nem kellett az óra digitális kijelzőjére pillantanom, hogy tudjam, Alton már régen elment dolgozni, de még szemtelenül korán van az ébredéshez. Legalábbis az enyémhez. Mégis, valami arra késztetett, hogy keljek fel és kezdjek magammal valamit, ezért ráérősen kinyújtóztattam elmacskásodott végtagjaimat, majd egyetlen hirtelen mozdulattal ülőhelyzetbe tornáztam magam. A takarón még mindig érződött Alton illata, én pedig igyekeztem a lehető legjobban beburkolni magam vele, aminek az lett a vége, hogy kis híján lefejeltem az üvegasztalt, amin egy hanyagul kitépett füzetlap hevert, rajta a nevemmel. Mosolyogva olvastam a sorokat: Reggelt’, Raisa! Remélem, nem fogsz nagyon utálni a nemsokára jelentkező fájdalmakért, de hidd el, több szempontból sem érdemes a kanapén aludni, és ha megmozdítod a nyakad, rá fogsz jönni, miért díjazom jobban a hálószobát, azon belül is az ágyamat. Reggelit találsz a hűtőben, ha pedig hazamész, nyugodtan dobd a kulcsot a postaládába. El kell, keserítselek, itt nem alkalmazzuk a tipikus rejtsük-a-lábtörlő-alá-a-lakáskulcsot megoldást. Viszont, ha magaddal viszed, az sem gond. Eggyel több okom lesz rá, hogy ma újra lássalak. Alton 

Amíg azt latolgattam, elhasználjam-e a ház teljes melegvíz ellátását, megnéztem a hűtő tartalmát. A választék nem sokat változott a legutóbbi látogatásom óta, leszámítva, hogy a felső polcon ott pihent egy sonkás szendvics, aminek mosolyra görbülő paprikaszája és uborka szeme volt ketchup orral. Kuncogva kivettem a tányért, felkaptam a komódon heverő lakáskulcsot, majd bezártam az ajtót, a kulcsot pedig mosolyogva a farzsebembe csúsztattam és egy jóízűt haraptam a rögtönzött reggelimből. A két háztömbnyi utat botoxkezelésen átesett negyveneseket megszégyenítő mosollyal tettem meg, töretlen jókedvem pedig az sem szeghette, hogy közben majdnem átestem egy lépcsősornál kuporgó kolduson. Őszinte, foghíjas vigyorát nem igazán tudtam hová tenni mindaddig, amíg majdnem Ashley lába elé nem estem a lakásunk küszöbét átlépve, aki gyorsan tett róla, hogy legyen elképzelésem a kinézetemről. Nyomban igazgatni kezdte sejtésem szerint igencsak elaludt tincseimet, miközben én igyekeztem elhessegetni a próbálkozásait és bamba vigyorral az arcomon elindultam a fürdőszoba felé. Szólni akartam neki, hogy a New York-i dizájnomért – vagyis jelen esetben annak teljes hiányáért – okolja egész nyugodtan a sarki fűszerest, ahol éppen kifogytak a hajlakkból, de az ajtó csapódása egyértelművé tette, hogy Ash már valószínűleg a lépcsőházban járt. 

A frissítő zuhany alól kilépve nem is reménykedtem benne, hogy találok még kávét, de az Ash által kipakolt apró post it-eket még így is megmosolyogtam a hűtőn. „Fél nyolckor futni indulok!” – állt az első, élénkrózsaszín papíron, amit valószínűleg tegnap este írt fel. „Oké, legkésőbb nyolckor!” – ez már a második volt, úgy sejtettem, ezt körülbelül ma reggel, háromnegyed nyolckor írhatta. „Holnap tényleg futni fogok, Raisa!” – állt az utolsó cetlin. Mire a második pohár narancslét is megittam, sikerült kisakkoznom, hogy valószínűleg az NYU-n lévő állásinterjú miatt akart csúcsformában lenni, ami eszembe juttatta, hogy nekem sem ártana összekapnom magam munkaügyben. Ha Ashley a közelben volt, mindig kikértem a tanácsát öltözködés terén, ezúttal azonban csak magamra számíthattam, így végül a kedvenc, koptatott csőfarmeremre, valamint a nemrég vásárolt sárga, I love New York feliratú pólómra esett a választásom, valamint egy egyszerű szandálra. Szerettem, ha turistának néztek, mert így sokkal több bénázást elnéztek, mint egyébként – a New York-iak nagyon kényesek bizonyos szituációkra, én meg az itt megalapozott ismeretségeimre voltam az. Nem óhajtottam problémás lányként bevonulni a város történelmébe, úgyhogy tettre készen, kávédetektoromat bekapcsolva elindultam a legközelebbi Subway irányába. Arról aztán igazán nem tehettem, hogy a lábam alatt lüktető város egyre inkább a megsokszorozódott hangerejű, kilométeres dugókat jelentő színházi negyed, azaz a Broadway felé csábított. 

Negyedórányi sétával, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű méregzöld pányvával a hátam mögött végre megpillantottam az eltéveszthetetlen, felhőkarcolók uralta fényreklámokat. Az egyik percben még a negyvennyolcadik utca környékén sétálgattam, a következőben pedig ott álltam a Times Square kellős közepén. A napfény milliárdnyi, szikrázó fénypontot vert vissza az üvegbirodalmak felületéről, majd szétrobbanva a látóteremben apró csillagokká alakult át. Hát így érezhetik magukat az ünnepelt sztárok – gondoltam, mialatt igyekeztem kikerülni a bámészkodók tömegét. Végül sikerült elkeverednem egészen a negyvennegyedik utcáig, ahol találtam egy ATM-et, valamint egy Subway-t is. Rendeltem egy extra adag kávét és egy baconös, sajtos, avokádós szendvicset, aztán lehuppantam az első szabad helyre, amit megláttam, és csak ittam magamba a látványt, amit ez a csodás város nyújtott. Valószínűleg az elkövetkezendő órákban képes lettem volna vegetáló üzemmódba kapcsolva végignézni, ahogy lenyugszik a nap, ha egy harmincas éveiben járó, hevesen gesztikuláló pasas nem vonja el a figyelmem a betondzsungelben játszódó színházi előadásról, amit mások nemes egyszerűséggel csak a mindennapok megszokott folyásának neveztek volna. Izgatottan füleltem, hogyan utánozza a főnökét affektáló stílusban, mindenfelé repkedő almachips darabokkal megkoronázva a műsort. 

- Jo, azt hiszem, én felmondok! – borult rá a pultra, ügyelve, hogy egyetlen kósza ketchupfolt se legyen ott. Nagy hiba, mert ha mást nem, legalább azt elmondhatta volna magáról, hogy a kardjába dőlt az ebédszünetben. – A Rómeó és Júlia túlságosan kiszámítható, az Operaház fantomja levitézlett! Levitézlett! – harsogta az utolsó szót. – Fel tudod ezt fogni? A nagyanyám sem használ már ilyen szavakat, könyörgöm! – füstölgött. 

- Varen, ő nem tavaly halt meg szívrohamban, miután jelentkezett egy ejtőernyős tanfolyamra és sikeresen végrehajtotta az első ugrását? – kiabált ki valaki a konyhából. 

- Hát éppen ezért – bólogatott az említett. – Mi jöhet még? Csak azért nem lőttem le a kellékpisztollyal, amikor felvetette, rendezhetnénk egy saját, önálló estet, a’la Ricky, mert nem akartam megcáfolni abbéli hitében, hogy képes vagyok ellene használni a kezeimet – nyögte, mire önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés. Hiába próbáltam visszatartani, teljes kudarc volt a végeredmény, és ezzel garantáltan felhívtam magamra Varen figyelmét. Pár pillanatig érdeklődve méregetett, aztán odasétált az asztalomhoz. – Kedvesem, legyen mindig ilyen pozitív! De ne olyan, mint a terhességi teszt! – válaszolta pimaszul, értetlenségem látva pedig gyorsan hozzátette: – Színházi humor, majd idővel megérti.

Menekülésfüggők - 8. fejezet

Sziasztok! Megérkezett a 8. fejezet! Remélem, ezúttal sem fog senkit sem csalódás érni. Kommentelni ér! :) Szép szerdát és jó olvasást! Puszi, Liz

8. fejezet: Mi chiamo Ashley!

– Raisa Grifith – emeltem magasra a kezemben lévő, két napos sajtos rudat –, ezennel eme szőrös fotelben és eme két napos sajtos rúddal felavatlak téged – azzal az egyik, majd a másik vállára ütöttem a rúddal – és az új szőrös foteledet az új, New York-i lakásunkban.

Raisa rezzenéstelen arccal ült a foteljében, amit a nappali egyik ablaka alatt helyezett el, miközben én leraktam a sajtos rudat az asztalra, és kezembe vettem egy üveg, félig megivott Heinekent.

– És most, Raisa Grifith, igyál a szentelt Heinekenből! – Azzal odanyújtottam neki az üveget, ő pedig belekortyolt. De csak egy egészen picikét. – Mondom, igyál! – ismételtem ugyanazon a szentimentális hangon, mire Raisa szája nevetésre rándult, és végre normálisan meghúzta az üveget.

Aztán hirtelen kirobbant belőle a röhögés, és mintha a lábamat is leköpte volna némi sörrel.

– Te hülye vagy, Ashley Lacey! – kiáltotta nevetve, mire én is csak kuncogtam, és egy üveg sörrel a kezemben lehuppantam a kanapéra.

– Böngésztem egy kicsit a neten, míg te Altonnal nagybevásároltál a lakásavató bulinkra – szólaltam meg. – Huszonéves könyvtáros lányt keresnek az NYU-ra, a Bobst Librarybe. Holnap reggel, ha nem leszek másnapos a lasagne-dtől, benézek.

– Óh! – húzta maga alá Raisa a lábát, és érdeklődve nézett rám. – Örülök. Mármint biztos megkapod az állást.

Nem válaszoltam, csak megvontam a vállam, és beleittam a sörömbe.

– Na, jó! Azt hiszem, ideje lenne átmenned Durci-Murci Altonhoz! – pillantottam barátnőmre. – Imádlak, de miattam nem kell apácának menned.

– Hát, pedig egyszer már megtettem – nézett rám felelősségteljesen.

Jaj, Nicola!

 – Nos, épp ideje, hogy kiengeszteljek amiatt a dolog miatt – fészkelődtem kicsit a kanapén. – Úgyhogy most elrendelem eme sajtos rúddal – azzal ismét kezembe vettem a száradó kiflit –, hogy menj át Altonhoz! – mutattam az ajtó felé, Raisa pedig felnevetett. – Na, menj!

Raisa bizonytalan arckifejezéssel húzogatta a száját.

– Jól van. Akkor ne menj! – vontam meg a vállam, majd felálltam, az asztalra dobtam a sajtos rudat, és elindultam a fürdőszoba felé. – Csakhogy én most letusolok, aztán ágyba bújok, ugyanis holnap munkakereső expedícióra megyek, te pedig unatkozhatsz egyedül a foteledben egész éjszaka – közöltem, majd becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.

Tudtam, hogy a mondandóm majd betalál. Vagy legalábbis reméltem. És hát abban is elég biztos voltam, hogy Raisa nagyon is át akart menni Altonhoz, csak éppen kellett neki egy kis kezdőlökés.

Amikor egy törölközővel körbecsavarva kiléptem a fürdő ajtaján, félig tiszta és raisamentes nappali fogadott. Azt hiszem, bőven ráfért már egy olyan pasi, mint Alton. Úgy értem, Alton rendes srácnak tűnt, és mindig volt nála bagett. Hogy ezen felül mit akartak még kezdeni egymással, az már igazán nem az én dolgom volt. Persze, azért elvártam, hogy Raisa minden mocskos (és kevésbé mocskos) részletbe beavasson…

* * *

Oké, a terv a következő volt: felkelek reggel fél nyolckor, iszok egy kávét, fogat mosok, felkapom a futócipőmet (ami igazából csak egy pár Converse volt), körbefutok néhány háztömböt, majd visszamegyek a lakásba, letusolok, megreggelizek, átöltözöm és elmegyek az NYU-ra.

Csakhogy amikor fél nyolckor valóban megszólalt az ébresztőm, már kevésbé éreztem magam olyan tettre késznek. Ahelyett, hogy kinyújtózva és mosolyogva kiugrottam volna az ágyból, bedugtam a rikoltozó telefonomat a párnám alá – hogy még csak a szememet se kelljen kinyitnom ahhoz, hogy elhallgattassam –, fejemre húztam a takarót, és összekuporodtam alatta.

Egy ideig még hallgattam a telefonom tompa csörgését, aztán nagyjából öt perc múlva megelégeltem az utcáról beszűrődő zajokat, és jobb belátásra térve lerúgtam magamról a takarót, majd körülbelül tíz percig bámultam a plafont.

Csoszogva, ásítva, félig csukott szemmel sétáltam ki a nappaliba, hogy lassan elvánszorogjak a fürdőszobáig, amikor is Raisa szobája mellett elhaladva feltűnt, hogy Raisa ágya olyan érintetlen, mint az új hűtőnk legalsó polca. Hát, ő legalább tutira mosolyogva fog ma felkelni…

Egy zuhany, fogmosás, fésülködés, tiszta fehérnemű és egy bögre kávé után máris jobban éreztem magam. Miközben a nappaliban ültem, szürcsöltem a kávét és az ablakon keresztül bámultam a fák zöld lombjait, abban reménykedtem, Alton gondol majd rám, és küld át Raisával némi bagettet. Komolyan mondom, állati jó volt az a bagett!

De Raisa félóra múlva sem jött, pedig tudtommal Altonnak elég korán ki kellett szállítania a péksüteményeket. Egy szelet vajas pirítóst rágcsálva lassan beletörődtem, hogy ma reggel nem lesz bagett, és közben a szekrényeimet nyitogatva próbáltam kitaktikázni, melyik bakancsommal győzhetnék meg egy könyvtárigazgatót arról, én leszek a valaha létező legjobb dolog a könyvtár történelmében.

Túl meleg volt ahhoz, hogy hosszú nadrágot vegyek fel, és túl sok Black Sabbath-ot hallgattam ahhoz, hogy felvegyek egy elegáns, alatta-szigorúan-csak-tanga-bugyi fajta, fekete szoknyát – ennek ellenére volt legalább két ilyen szoknyám. Így került a választásom egy sötétkék rövidnadrágra, egy pár sötétkék Converse cipőre meg egy szürke „szeretem a macskákat, de nem bírok megenni egy egészet” feliratú pólóra.

Fél tíz volt, amikor napszemüveggel, hideg ásványvízzel meg a szobám tartalmával megpakolt táskával felszerelkezve távozni készültem. És fél tíz után volt két perccel, amikor kinyitottam az ajtót, és szembe találtam magam Raisával, aki azt hiszem, épp a kilincs után akart nyúlni, mert majdnem beesett az ajtón, amikor kinyitottam.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntöttem, mire ő elvigyorodott. – Kicsit kócos a hajad. – Azzal kezembe fogtam az egyik tincsét, amely valahonnan hátulról került előre, és belegabalyodott egy másik tincsbe, ami a homlokán kunkorodott fel.

Raisa elhessegette a kezemet, beletúrt a hajába, és ellépve mellettem lerúgta a cipőjét az előszobában, majd bement a nappaliba.

– Igen, az NYU-ra megyek, hogy megkapjam azt az állást! – kiáltottam befelé. – Igen, köszönöm, Raisa, én is remélem, hogy minden rendben lesz!

De ekkor már csak a fürdőszobából kiszűrődő, csobogó víz hangját hallottam.

Bizonytalanul ugyan, de valahogy mégiscsak megtaláltam a könyvtárat. A Google szerint gyalog nagyjából negyven-ötven perc, én pedig szívesen sétálgattam volna New York utcáin, de nem akartam leizzadva, lelapult hajjal, zihálva beállítani egy olyan állásinterjúra, amit meg sem beszéltem senkivel, így hát felmerészkedtem egy metróra, és csak remélni mertem, hogy nem valahol Queensben vagy egyéb olyan helyen fogok kilyukadni, aminek a Bobst Library még csak a közelében sincs.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor az egyik épületen megpillantottam a New York University lila zászlóit. Aztán néhány sarokkal arrébb sikerült rábukkannom a könyvtárra is, melynek vörös falait a szemben lévő park fái eltakarták a napfény elől.

New York számomra egyéniség volt – még ha egy városra nem is igazán mondunk ilyesmit. Imádtam azt a semmihez sem hasonlítható nyüzsgést, ami körülölelte az utcákat – de amit az NYU körül tapasztaltam, annak valóban nem lehetett párja. Az tuti, hogy soha ezelőtt nem láttam még ennyi egyetemistát egy kupacban, de állati jó volt őket nézni, ahogy fáradtan teszik meg ugyanazt a – számukra – unalmas, szokásos útvonalat, amit mindenegyes nap, és hirtelen én is szerettem volna egy lenni közülük.

De aztán egy taxi rám dudált, és feleszméltem, hogy talán nem a zebra közepéről kellene bámészkodnom.

Beléptem a könyvtár üvegajtaján, és a klíma kellemes hűvösével együtt a látvány is pofon vágott. Óriási volt. Úgy értem, a könyvtár. Hatalmas tér, sok-sok lépcsővel és rengeteg emelettel. Elképzelni sem tudtam, mennyi könyv lapulhatott ezek között a falak között, de azt sejtettem, hogyha megkapom ezt a munkát, bemegyek a legközelebbi templomba, és hálát adok az Úrnak.

Miután kibámészkodtam magam, odasétáltam az előttem elterülő, félkör alakú pultok egyikéhez, és megszólítottam az ott ücsörgő, igen lassan gépelő, fiatal lányt.

– Szia! – Közben próbáltam valami valódi mosolyfélét is az arcomra varázsolni.

– Szia! – mosolyodott el a lány, mielőtt még felnézett volna rám. Azt hiszem, máris tanultam valamit a munkakövetelményről… – Miben segíthetek?

– Nos… szóval… – Ez az, Ashley, csak így tovább!

A lány lenézett egy határidőnaplóra, majd ismét rám ragyogott.

– Áh, biztosan te vagy Giulia! Buongiorno, Giulia! Mi chiamo Meredith. – Azzal felállt, és felém nyújtotta a kezét, én pedig annyira meglepődtem, hogy csakugyan olaszul válaszoltam neki:

– Si. Öhm… izé… mi chiamo Ashley.

– Ashley? – Meredith furán nézett rám. – Óh, a fenébe! – És hirtelen ismét a székébe roskadt. – Giuliának már rég itt kellene lennie!

Meredith összetörten ült néhány percig a székében, én pedig nagyokat pislogva néztem őt, miközben próbáltam rájönni, hogyan tovább.

– Te tudsz olaszul? – pillantott rám gyanakodva.

– No! – tiltakoztam azonnal, csak nem értettem, mindezt miért olaszos hangsúllyal teszem, így hát próbáltam menteni a még menthetőt. – Az állás miatt jöttem. – Oké, ezzel a szöveggel akár bankot is rabolhattam volna. A pénzért jöttem!

– Óh! – Úgy tűnt, ezzel sikerült elterelnem a figyelmét Giuliáról. – Van időpontod Mr. Cruzhoz?

Ki az a Mr. Cruz?

– Nincs.

Legalább már tudom, hogyan szólítsam a – feltehetőleg – tölgyfaasztal mögött üldögélő, nyakkendős fazont.

– Semmi baj. Most éppen bent van – vette fel a telefont, és beütötte az egyes számot. – Mr. Cruz? Egy lány érdeklődik a betöltendő állás felől… Igen… Nos, nem… Jól van… Két cukorral? Azonnal!

Meredith végigkísért egy folyosón, és mielőtt megpillanthattam volna az árulkodó jeleket, éreztem a kávé semmihez sem hasonlítható, finom aromáját az orromban. A hatalmas kávéfőző egy világosbarna márványpulton pihent. Meredith kitöltött belőle egy csészébe, és mielőtt megkérhettem volna, hogy nekem is szánjon egy-két cseppet, továbbment a folyosón, nekem pedig követnem kellett. Néhány méter után megálltunk egy pont ugyanolyan sötétbarnaszínű ajtó előtt, mint amilyenek mellett elhaladtunk. Meredith kopogott, de nem várta meg, míg engedélyt kapott a belépésre.

– Két cukorral, Mr. Cruz! – Meredith a mahagóni tölgyfaasztalhoz sétált (pont, ahogy megjósoltam), és Mr. Cruz elé rakta a csésze kávét.

Nos, Mr. Cruz, onnan, az ajtóból nézve, nem volt valami nagy ember. Úgy értem, ülve alacsonynak tűnt, köpcösnek és vitathatatlanul kopasznak. Néhány őszes hajszál takarta valahol hátul a fejét, és egyáltalán nem volt rajta se nyakkendő, se öltöny. Nagyjából úgy nézett ki, mint aki most jött a kedvenc golfpályájáról.

– Köszönöm, Meredith! – A hangja kedves volt, de miközben beszélt, úgy sóhajtozott, mint aki rég megunta a könyvtár vörös falait.

Miután Meredith felkonferált, Mr. Cruz elküldte őt, engem pedig egy székbe parancsolt. Persze, előtte felállt, hogy kezet foghassunk, és lám, sokkal magasabb volt, mint amilyennek először tűnt. Egy kicsit még a fejemet is fel kellett emelnem, hogy szürkéskék szemébe nézzek.

– Szóval, Miss. Lacey, a könyvtárunkban szeretne dolgozni.

– Ez a terv – bólintottam.

– Dolgozott már könyvtárban?

– Nem, de néhány könyvtárban garantáltan sokkal több időt töltöttem el, mint az ott dolgozók – feleltem határozottan.

– Tehát tudja, mi az a könyv – állapította meg, mintha ez a tény megnyugtatta volna.

– Nagyjából – bólogattam ismét, Mr. Cruznak pedig mintha felfelé kunkorodott volna a szája.

– Szeret emberek között dolgozni? Úgy értem, olyan helyen, ahol emberek fordulnak meg, mint például egy könyvtárban.

– Nos, szeretem, ha az emberek csendben vannak – válaszoltam, Mr. Cruz pedig lassan bólintott.

– Hány éves, Miss. Lacey?

Igazából hoztam magammal egy önéletrajzot, de oké, dumcsizzunk!

– Huszonegy vagyok, Mr. Cruz.

– Magácskának még egyetemre kéne járnia! – közölte, de inkább csak úgy mellékesen.

Vállat vontam.

– Sok helyen fordultam meg az utóbbi időben, de még nem találtam meg az igazit. Talán New York lesz az. Talán az NYU lesz az. Talán itt akarok majd egyetemre járni. Talán nem is akarok egyetemre járni. Még annyi időm van ezt eldönteni, nem?

Mr. Cruz bólintott.

– Mit tanult a középiskolában, Miss. Lacey?

– Többnyire nyelveket. És plusz irodalomórákat is vettem fel az érettségi előtt. – Ez igazából csak félig volt igaz, de az irodalomóra biztos jól hangzik egy megöregedett könyvtárigazgató számára.

– Szereti a kínai konyhát?

Tessék? De aztán láttam, hogy a pólómat stíröli, és ha nem lettem volna tisztában azzal, milyen felirat díszeleg rajta, talán még pofon is vágom, amiért a melleimet nézegeti. De nem a melleimet nézegette.

Udvariasan elmosolyodtam, mintha kicsit is viccesnek találnám a kérdését, de igazából úgy gondolom, ő is nagyon jól tudta, hogy a kínaiak – mindenféle tévhit ellenére – nem esznek macskát, a pólóm pedig csak egy vicc.

– Rendben – sóhajtott, és előredőlt a székében. – Hagyja itt a telefonszámát, és majd értesítjük.

 Jaj, de utálom ezt a dumát!

Végül is átnyújtottam Mr. Cruznak a táskámban lapuló önéletrajzot, aztán felálltam, és kimentem az irodából, a kijáratnál pedig még odaköszöntem Meredith-nek olaszul.

Hazafelé már gyalog mentem, és egy templomot is megpillantottam az egyik utca sarkán. Eszembe jutott, hogy talán bemehetnék és imádkozhatnék egyet, sőt talán gyónnom is épp ideje lett volna már, reménykedve, hogy így Mr. Cruz még ma délután felhív azzal, hogy megkaptam a melót, de az a helyzet, hogy mióta volt az a dolog Nicolával meg az apácaruhámmal, kicsit másként éreztem a szenthelyek iránt…