Menekülésfüggők - 10. fejezet

Sziasztok! Nos, igen, egy hétig nem volt friss fejezet, és borzasztóan sajnálom, hogy így alakult, de bevallom, én sem így terveztem. Most viszont épp ezért meg sem várom a 12 órát, hanem máris hozom a 10. fejezetet. Remélem, tetszeni fog, és hagytok magatok után egy-két szót :) Kellemes szerdát, és töltsétek tartalmasan a nyár utolsó hetét! :) Puszi, Liz

10. fejezet: Kék kábulat

Az első fizetésemből szeretnék venni egy új telefont. Lehetőleg egy iPhone-t. Itt, amerre csak néz az ember, mindenki iPhone-nal szaladgál. De az már eleve egy vagyon, szóval a Louis Vuitton táskámat majd a következő fizetésemből kell finanszíroznom. Várjunk csak, kapok egyáltalán annyi fizetést, amennyiből kitelik egy Vuitton?

– Ashley, ezeket a helyükre vinnéd, kérlek? – állt meg előttem Kate (aki mindig gondoskodott arról, hogy egy percig se unatkozzak) négy darab könyvvel a kezében.

– Hogyne! – mosolyogtam rá, mintha kedvelném, majd felálltam a helyemről, és elvettem Kate kezéből a könyveket.  

Volt egy olyan szilárd meggyőződésem, hogy Kate nem rajongott értem. Azt még nem sikerült megfejtenem, milyen apropóból bámult rám úgy, mint egy gyilkosra, de azzal nyugtattam magam, hogy neki egyszerűen csak ilyen a természete. Igazából úgy tűnt, hogy senkit sem kedvel igazán, de a többieket megszokásból elviselte. Ami pedig engem illet, csak négy napja dolgoztam a könyvtárban. Azt hiszem, időt kell még adnom a Kate-tel való kapcsolatomnak.

Míg a könyveket a helyükre pakoltam, tovább bővítettem a „mit veszek az első fizetésemből?” című listámat. Aztán ahogy a B90-es kódú Üvöltő szelekkel a kezemben a B betűs polc felé sétáltam, rájöttem, hogy valószínűleg túl sokat akarok egyetlen fizetéstől…

A B betűs polc előtt egy magas, barnahajú srác álldogált, és egy könyvet lapozgatott – meglepő, mi? Nem akartam őt megzavarni, mert úgy tűnt, igen elmélyült abban, amit olvasott, de sokkal hülyébben jöttem volna ki a dologból, ha a lábára lépek, vagy a bordái közé könyökölök véletlenül.

– Ne haragudj! – mondtam halkan, mire ő felnézett rám, én bocsánatkérően elmosolyodtam, ő pedig egy apró lépést tett hátra.

Igen ám, csakhogy az Üvöltő szelek helye a legfelső polcon volt, én pedig a százhatvannégy centimmel határozottan nem értem fel a legfelső polcig. Mindenesetre megpróbáltam, és közben azt is igyekeztem elfelejteni, hogy ott áll mögöttem valaki, akinek a feje búbja éppen az adott polcig ért, én pedig valószínűleg nemsokára magunkra fogok rántani egy egész könyves szekrényt.

Egy jól célzottnak szánt lökéssel igyekeztem a könyvet másik kettő közé suvasztani, de akkor a Bronte könyv úgy döntött, hogy bosszút áll rajtam. Azonban mielőtt még tényleg a fejemre eshetett volna, egy kéz jelent meg a látóteremben, megfogta a könyvet, és könnyedén a helyére rakta. Az egészet lélegzetvisszafojtva néztem, és amikor tudatosult bennem, hogy nem fog orrba vágni az egyik kedvenc könyvem, megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Aztán néhány jelentéktelennek tűnő másodperc után eszembe jutott a megmentőm…

– Köszönöm – pillantottam a Magas Srácra, aki épp a hóna alá vágta előbbi olvasmányát.

– Szívesen – mosolyodott el, és lenézett a nyakamban lógó névkártyámra –, Ashley! – És ahogy a nevemet kimondta, a mosolya még szélesebb lett.

Oké, a helyzet az, hogy gyönyörű kék szeme volt. A tenger jutott róla eszembe, amikor a víztükör fölött színtiszta az ég, és csak a nap tűz le rá. Komolyan, életemben nem láttam még ilyen csodálatos kéket!

Igyekeztem minél természetesebben viselkedni: belebámulni a szemébe, majd hátat fordítani és visszaiszkolni az asztalomhoz.

Amint visszaültem a helyemre, kávé illatát éreztem az orromban. Gyanúsan néztem körbe, amikor is egy bögre feketét pillantottam meg az asztalomon. Nocsak! Mielőtt elmélkedni kezdhettem volna, ki örült ennyire, hogy én vagyok az új munkatársa, Kate-et pillantottam meg az ajtóban, ahogy barátságtalan arcával felém biccentett, majd sarkon fordult és elment.

Hűha! Kate hozott nekem kávét? Nos, vagy meg akart mérgezni, vagy úgy gondolta, ideje magasabb szintre léptetni a kapcsolatunkat, na, de tényleg nem gondoltam volna, hogy ő lesz a kezdeményező fél. Akárhogy is volt, Kate állati jó kávét csinált! Annyira jó volt, hogy már majdnem hátradőltem a székemben és felraktam a lábamat a pultra. De mielőtt teljesen kibontakozhatott volna a fejemben ez a kényelmes gondolat, hosszú ujjak csúsztattak két könyvet az orrom elé.

Tudtam jól, hogy nem szabad ilyet tennem, mégis kedvetlenül sóhajtottam fel, miközben leraktam a kezemből életem majdnem legjobb kávéját (mert a legjobbat mégiscsak én magam csinálom). A könyvekért nyúltam, majd felnéztem az előttem ácsorgóra, és hirtelen félrenyeltem a még számban ízlelgetett kávét, amikor megláttam a Magas Srácot, aki az imént – kis túlzással – megmentette az életemet. 

A Magas Srác halványan rám mosolygott, és mielőtt ismét elveszhettem volna kék szemében, a számítógép felé fordultam, lehúztam a srác olvasókártyáját, amit a pultra csúsztatott, majd a könyvek felé nyúltam, hogy bevihessem a kódjaikat a rendszerbe.

Jane Eyre… Üvöltő szelek… Hm, a könyv, ami az életemre akart törni.

Akaratlanul ugyan, de grimaszba gyűrődött az arcom, amikor megláttam az Emily Bronte könyvet.

– Házi dolgozat miatt – rántotta meg a vállát a Magas Srác, miközben visszacsúsztattam elé a könyveket. Meglepve pillantottam fel rá, amikor hozzám szólt –, nem tömeggyilkosságra. – A könyvek felé nyúlt, és cinkosul vigyorgott rám, én pedig halkan elnevettem magam.

A srác köszönt, majd hátat fordított és az ajtó felé indult, én pedig – a nevetéstől még mindig vigyorogva – bámultam távolodó, nyurga alakját, ahogy fekete táskáját átvetette a vállán. Majdnem olyan magas volt, mint az ajtó. Egy pillanatra attól tartottam, hogy be fogja verni a fejét, amikor kimegy…

Belépve a lakásunkba ellenállhatatlan, sajtos illat csapta meg az orromat. Az előszobában lerúgtam a lábamról a cipőmet, és a konyhába menet ledobtam a táskámat a nappaliban.

Raisa a konyhaszekrény tetején ücsörgött a főzőlap mellett, és vigyorogva pötyögött a telefonján.

– Szia! – pillantottam rá, és közben odasettenkedtem a tűzön fortyogó vízhez, amiben fettucine tésztát pillantottam meg, a mellette lévő teflonban pedig apróra vágott szalonna pörkölődött. – Ó, édes Istenem, Raisa, te carbonarát készítesz! – kaptam a szívemhez, és úgy néztem a még mindig telefonját nyomkodó barátnőmre, mintha tényleg maga a Jóisten lett volna.

– Eltaláltad! – vetett rám egy röpke pillantást.

– És gondolom, Alton nem épp a szósz receptjét írja le neked – jegyeztem meg, és a hűtőhöz sétáltam, hogy kivegyek belőle egy üveg ásványvizet. Mert egyértelmű volt, hogy Raisa épp Altonnal váltott szexi, vicces és romantikus üzeneteket. Mi másért vigyorgott volna annyira a telefonjára?

– Emlékeztetnélek, hogy Alton pék, nem szakács. Ami pedig engem illet, milliószor csináltam már carbonarát. Egyáltalán nincs szükségem útmutatásra – közölte, mintha valami aljas rágalommal vádoltam volna. Például olyasmivel, hogy nem ismeri a carbonara receptjét. Hogy is képzeltem?

Az ásványvizet visszatettem a hűtőbe, miután töltöttem belőle egy pohárral, és elindultam a nappali felé.

– Kate ma kávét főzött nekem – kaptam a kezembe a kanapén hagyott táskámat, hogy bevihessem a szobámba.

– És még nem kaptál gyomorrontást? – kiabált ki Raisa a konyhából.

– Semmi ilyesmi – kezdtem el kigombolni az ingemet.

– Émelygés? Fejfájás? Asztmás rohamok?

– Nem vagyok asztmás – néztem furán magam elé, mintha Raisa nem tudná pontosan. Az inget az ágyamra dobtam, kinyitottam a szekrényemet, és előkaptam a fehér I LOVE NEW YORK feliratú pólómat.

– Lehet, hogy már az vagy. Vagy Kate rajtad teszteli az új patkánymérgét, amit tegnap éjjel kevert össze ceruzahegyből és szódabikarbónából az eldugott laboratóriumában, ahol csinos lányokat kínoz, mert bosszút akar állni, amiért ő csúnya és goromba.

Felvont szemöldökkel álltam meg a konyha ajtajában, miután magamra rángattam egy farmerrövidnadrágot, és kételkedve néztem Raisára, aki még mindig a konyhapulton ült, telefonját a kezében tartva.

– Túl sok filmet nézel. – Azzal hátat fordítottam neki, összefogtam a hajamat a csuklómra szoruló hajgumival, és becéloztam a fürdőszobát.

– Nem, csak túl sok időt töltök veled – kiáltotta utánam.

A spaghetti alla carbonara valószínűleg a világ legínycsiklandóbb és legcsodálatosabb étele, amit élő ember valaha főzhetett, és Raisa kitűnően el tudta készíteni. Miközben a tésztát ízlelgettem a nappali padlóján ücsörögve és teljesen átszellemülve, szinte újra Olaszországban éreztem magam. Míg én a Rómában töltött néhány hónap alatt igyekeztem minél többet elsajátítani az olasz nyelv szépségeiből (és próbáltam a lehető legtöbb olasz pasival csókolózni), addig Raisa ideje nagy részét signora Dore társaságában töltötte, aki megtanította őt az olasz konyha csodáira. (És néha persze, arra is akadt néhány szabad órája, hogy olasz pasikkal csókolózzon.)

Éppen a szószt nyalogattam le a számról, amikor valaki kopogott az ajtón. Raisa bizonytalanul nézett rám, hisz eddig Alton, a postás meg a hittérítők voltak az egyetlenek, akik bekopogtak hozzánk, és Raisa szerint Alton épp elment meglátogatni egy rokonát, a postás már rég Manhattan másik felén járt, így kizárásos alapon megállapítottuk, hogy két nő megint át akar minket téríteni a Jehova vallásra…

Azonban, amikor ajtót nyitottam, olyasvalaki várt ott, akire álmomban sem számítottam volna. Gondolatban földig zuhant az állam, megállt a szívem, megsemmisültek az agysejtjeim. Nos, talán az imént az jutott eszembe, hogy Raisa carbonarájától újra Olaszországban éreztem magam, de nem sejtettem, hogy Olaszország maga jön majd el értem…

– Nicola?