Helyzet

Sziasztok, mókuskák!

Nos, helyzet a következő: rettenetesen sokat kell tanulnom. Annyira sokat, hogyha kétszer huszonnégy óra lenne egy nap, sem lenne elég időm mindenre. Soha ne menjetek kéttannyelvű szakra! ... De, menjetek, mert okosak lesztek! Szóval a lényeg, hogy halványlila gőzöm sincs, mikor lesz friss. Tudom, hogyan akarom folytatni a történetet, csak se időm, se agysejtem nincs hozzá. Nagyon-nagyon sajnálom! Nem mondom, hogy szünetelni fog miattam a történet, mert ki tudja, mikor kapok ihletet, és ki tudja, mikor lesz véletlenül egy kis időm... Tehát... türelmeteket kérem, és még egyszer, ne haragudjatok!

Nagy cuppanós puszi, Liz

Menekülésfüggők - 11. fejezet

Sziasztok! :) Meg is hoztam a 11. fejezetet :) Kicsit aggódom, hogy fog tetszeni majd Nektek a történet alakulása, de bízom benne, hogy ezzel a fejezettel új, izgalmas részleteket oszthatok meg Veletek egy olyan világról, ami nagyon régóta hívogat :) Nem is pazarlom tovább a szót, jó olvasást! :) xo. Angel 

11. fejezet: A szerep 

Ashley-nek igaza volt, túl sok szart néztem mostanában. Hogy miből jöttem rá? Nos, valamelyest megkönnyítette a helyzetemet, hogy éppen egy fekete-fehér álomban voltam, és tucatnyi ellenséges kém elől menekültem, akik mind az életemre akartak törni. A Park árnyai fenyegetően tornyosultak fölém, a szmogtól terhes esti levegő pedig csak még kapkodóbbá tette amúgy is akadozó légzésemet, miközben próbáltam kiszabadítani sötét ballonkabátomat egy bokor ágainak szorításából. A hajam rendezett kontyban volt, futás közben csak pár rakoncátlan tincsem szabadult el, amelyek angyali külsőt biztosítottak, tudatosítva bennem, hogy én voltam a jó, az üldözőim pedig a rosszak. A gyér fény ellenére egyre inkább az az érzésem támadt, hogy valaki figyel a távolból, de amikor sietve körbepillantottam, nem láttam senkit az üldözőimen kívül, akik viszont határozottan közel voltak hozzá, hogy elkapjanak. Sutba vágva minden rossz érzésemet elindultam keletnek, mit sem törődve a fejemben megszólaló vészjelzéssel, valamint a fojtogató érzéssel, hogy továbbra is szemmel tartják minden lépésemet. Aztán a semmiből megjelent előttem egy szárnyas mamut, az agyam pedig ezt a pillanatot választotta, hogy megszakítsa életem legdilisebb álmát, holott a valóságra sem voltam éppen felkészülve. Ash ott ült az ágyam bal oldalán, megszállott leselkedő módjára figyelve minden rezdülésem. 

- Ugye tisztában vagy vele, mennyire rohadtul ijesztő, hogy így bámulsz, miközben én alszom? Miért nem Nicolát részesíted ilyen kitüntető figyelemben, hm? – fújtattam álmosan. 

- Ha engem kérdezel, még mindig jobb, hogy az én szemem láttára folyik a nyálad, mintha Alton lenne a szemtanúja – vigyorgott, majd mellém puffant, és pofátlan módon elbitorolta a takaróm nagyobb részét. – Amúgy merre van? Várj, kitalálom! – emelte fel a kezét, közben pedig dörzsölni kezdte a halántékát, mintha nagyon koncentrálna valamire. – Cuki, bolyhos kismacskákat szed le a fákról, vagy védtelen idős néniket ment meg az őrült, tülkölő sárga taxik bosszújától? 

- Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De nem is Alton napi hőstettei miatt bámultál rám ki tudja mióta – tértem a lényegre, elnyomva egy ásítást. Nem volt szükség körítésre, tudtam, hogy Ash bajban van, mert hát ki tudja… lehet, hogy tegnap, amikor tapintatosan leléptem Altonnal moziba, Nicola valamiféle vallási átkot bocsátott ránk, amiért tönkretettük az életét, megakadályoztuk szent küldetésének betöltésében, meg blabla. – Készen állok – fújtam ki az eddig benn tartott levegőt. – Most ugye az jön, hogy soha többé nem ihatunk misebort? – sandítottam rá, de ahelyett, hogy körberöhögött volna, csak a fejére húzta a takarót. 

- Ahszthisszemkitaadták – nyögte, de pechére a kódfejtés továbbra sem volt az erősségem. Mivel egy árva mukkot sem szóltam, ismét megpróbálta. – Nhemértted? – Hát nem. Erre rátapintott. – Kitaadtákéshidejött! El akar vinni magával! – sipította két oktávval a megszokott hangerején felül. Egészen meglepett, hogy tud értelmesen is beszélni, de még így sem sikerült visszafojtanom a kirobbanó vinnyogást. 

- El akar vinni? Aztán mégis hová? Te leszel az asszonykája? – pukkadoztam továbbra is. Ash határozottan nem az a fajta lány volt, akit el tudtam volna képzelni feleségként. Most még egészen biztosan nem. 

- Ez nem vicces – vágta hozzám a köztünk heverő kispárnát. – Én kedvelem Nicolát, iszonyú jó pasi, meg minden, de… 

- De nem tervezted, hogy összekötöd vele az életed – folytattam, majd egy gyors mozdulattal felpattantam és a fürdőbe indultam. Mielőtt azonban kiléptem volna az ajtón, eszembe jutott, mi van, ha Nicola esetleg itt aludt az éjjel. – Mondd csak, Ash, ugye ti ketten nem… – kezdtem, mire az említett gyorsan visszabújt a takaró alá. – Szuper – morogtam az orrom alatt –, remélem, nem szokása korán felkelni…. 

Még hallottam, ahogy Ash megjegyezte, kinek mi a korán, majd hisztérikusan felsikított, mert valószínűleg bevillant neki, hogy egy ideje már ő sem úgy osztja be az idejét, ahogy akarja. Megmosolyogtam kapkodó mozdulatait, amint igyekezett valami ehetőt készíteni magának, az azonban, hogy képes volt beelőzni a fürdőszobában, lelohasztotta a vigyort az arcomról. Én egy egész könyvtárért és diákok ezreinek jól informáltságáért felelek – szajkózta az orrom előtt becsapott ajtó mögül. Igaz, mi is ehhez képest a Broadway világa… Így amíg szeretett barátnőm feltehetőleg elhasználta a létező összes melegvizet, én igyekeztem a lehető legjobb formámat hozni. Előhalásztam a kedvenc fekete trikómat és a farmermellényem, na meg a kihagyhatatlan fekete, egyszerű szabású nadrágom, majd egy bokánál megköthető szandállal koronáztam meg az összeállítást. Varen rögtön megbocsát majd nekem a várható húsz perces késésem miatt, ha meglát, ebben pedig úgy kellett hinnem, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Időm sem volt jóváhagyatni az ötletem, Ashley percekkel ezelőtti jelenlétét hamarosan csak egy elmotyogott szeretlek és később találkozunk, meg az ajtó csapódása jelezte, nekem pedig muszáj volt rekordsebességre kapcsolnom.

Azt hiszem, a tény, miszerint Nicola ezalatt egyetlen egyszer sem adta jelét, hogy a lakásban lenne, egyértelművé tette, hogy vagy nagyon-nagyon jó alvó, vagy… egyszerűen csak nem élvezte már a negyvennyolcadik utca vendégszeretetét. Jobb is, ugyanis nem tudom, miről beszélgettünk volna, ha egymásba botlunk apró, ám annál otthonosabb albérletünk falain belül. Talán egy kedélyes időjárás jelentéssel nyitottam volna, ahogy az angolok teszik, vagy éppenséggel kínos csöndbe burkolózva elsétáltunk volna a lakás két, legtávolabbi pontjába. Én az utóbbira adnám le a voksom. Odakint semmi jelét nem láttam közelgő hurrikánnak, vagy pillanatokon belül egész New Yorkot elárasztó égszakadásnak, ezért magabiztosan indultam el a mindössze negyedórás sétaútvonalam irányába, érintve a törzshelyemmé avanzsálódott Subway-t, ahol hamarosan felmarkolhatom a kedvenc, ananászos szendvicsemet és a szokásos narancslevem, Varennek meg beszerzem az elmaradhatatlan kávét és az almaszirmokat. Amikor azonban elértem a Times Square-t és a Broadway-t keresztező útszakaszt, már egészen másképp láttam a helyzetemet. Minden nagyon… vizes volt. Igen, tudtam, hogy New Yorkban a nap bármely szakában az ember nyakába szakadhat egy kiadós eső, de hogy ez pont akkor történjen meg, amikor én teljes pompámban vonultam át a városon, az több volt, mint egyszerű pech. 

- Szépségem, úgy festesz, mint egy ázott cicuska – köszöntött Varen, amint besétáltam a Hudson ajtaján. Odakinn még mindig úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Kritikus pillantása akár egy detektor – minden porcikámat végigpásztázta, és már ekkor tudtam, hogy megbocsátott nekem. Oké, ebben nagy szerepet játszott, hogy hajlandó voltam elkanyarodni neki a Starbucks felé, ezzel kockáztatva a napi szendvics adagom. – Kár, hogy a Macskákat tizenhárom éve levették a műsorról – eresztett meg egy elnéző mosolyt, majd intett, hogy kövessem. 

- Neked is szia, Varen – morogtam, közben pedig igyekeztem nem elveszni a Tiffany-üvegárkádok bűvöletében, amelyek máris javítottak a közérzetemen. Bár nem először tettem be a lábam a színházba, mégis mindig ugyanolyan lenyűgöző látványt nyújtottak ezek az apró részletek, mint amikor pár napja bekukkantottam, hogy megcsodáljam a belső csarnokot és jegyeket szerezzek Ash-nek meg nekem egy előadásra. Aztán… itt ragadtam. – Ma milyen hálátlan feladatot szántál nekem? – ugrattam. 

- Megszereztem a jegyeiteket a Hamupipőkére – terelte el a témát Varen, mire majdnem a nyakába vetettem magam. Egyedül az gátolt meg, hogy egy kisebb cunamit zúdítanék a nyakába, na meg persze, nem mertem kockáztatni, hogy a jegyeink elázzanak. – A péntek esti előadásra szólnak, ezért cserébe pedig nincs más dolgod, mint… 

- Mint? – szajkóztam az iménti, utolsó szavát. 

- Mint figyelni és jegyzetelni, ugyanis a te szereped ebben a darabban az lesz, hogy írnod kell egy kritikát az előadásról. Négy jegy a második sorba – nyújtott át egy borítékot, amelyben minden bizonnyal ott lapultak az elkövetkezendő órák legfontosabb kincsei. – Páholyból nézheted meg az előadást a barátaiddal, hálád jeléül pedig összedobsz egy ütős véleményt a darabról. Elég… hálás feladat? – vonta fel a szemöldökét. 

- Te most csak hülyéskedsz velem, igaz? Tisztán emlékszem rá, hogy Ricky azt mondta a tegnap megmutatott munkáimra, hogy őt idézzem: „Ez csak egy kis firkálmány, Csillagom, ilyen szintű kritikát bárki, bármikor összeüt. Még én is.”. Mi változott azóta? – faggattam, mert biztos voltam benne, hogy Varen keze benne van a dologban. 

- Nem érdekel a dolog? Mert akkor fejenként negyvenöt dollár a jegy, és mehetsz segíteni Charlotte-nak az öltözőben – vette szigorúra a figurát. 

- Szó sincs róla – nyúltam a boríték felé, ő pedig mindentudó mosollyal az arcán a kezembe nyomta. – Akkor most nyomás a próbára, ma még rengeteg dolgunk van.

Hírek a Menekülésfüggők háza tájáról #1

Sziasztok! 

Sajnos én is egy kellemetlen hírrel jelentkezem, miszerint a héten biztosan nem érkezik Tőlem fejezet. Az elmúlt két hétben rémesen voltam, és akkor még finoman fogalmaztam, elhihetitek aminek hála elég sűrűn részesítettem felebaráti szeretetben a wc kagylót, és kicsit át is alakultam. No, igen... voltam már zombi Angel, és jelenleg vámpírként nyomom az ipart. Én mondom, ha elpattannak a hajszálerek a szemeitekben, az nagyon nem buli :D Szóval... most még pihentetni kell a szemem, meg szedem a gyógyszert, stb. és közben próbálok írni, de szerintem a legnagyobb jóindulattal is csak egy hét múlva tudom hozni a 11. fejezetet. Remélem, megértitek, és amint lesz egy kis előrelépés fejezet ügyileg, ígérem, hozok részletet ;) xo. Angel

Menekülésfüggők - 10. fejezet

Sziasztok! Nos, igen, egy hétig nem volt friss fejezet, és borzasztóan sajnálom, hogy így alakult, de bevallom, én sem így terveztem. Most viszont épp ezért meg sem várom a 12 órát, hanem máris hozom a 10. fejezetet. Remélem, tetszeni fog, és hagytok magatok után egy-két szót :) Kellemes szerdát, és töltsétek tartalmasan a nyár utolsó hetét! :) Puszi, Liz

10. fejezet: Kék kábulat

Az első fizetésemből szeretnék venni egy új telefont. Lehetőleg egy iPhone-t. Itt, amerre csak néz az ember, mindenki iPhone-nal szaladgál. De az már eleve egy vagyon, szóval a Louis Vuitton táskámat majd a következő fizetésemből kell finanszíroznom. Várjunk csak, kapok egyáltalán annyi fizetést, amennyiből kitelik egy Vuitton?

– Ashley, ezeket a helyükre vinnéd, kérlek? – állt meg előttem Kate (aki mindig gondoskodott arról, hogy egy percig se unatkozzak) négy darab könyvvel a kezében.

– Hogyne! – mosolyogtam rá, mintha kedvelném, majd felálltam a helyemről, és elvettem Kate kezéből a könyveket.  

Volt egy olyan szilárd meggyőződésem, hogy Kate nem rajongott értem. Azt még nem sikerült megfejtenem, milyen apropóból bámult rám úgy, mint egy gyilkosra, de azzal nyugtattam magam, hogy neki egyszerűen csak ilyen a természete. Igazából úgy tűnt, hogy senkit sem kedvel igazán, de a többieket megszokásból elviselte. Ami pedig engem illet, csak négy napja dolgoztam a könyvtárban. Azt hiszem, időt kell még adnom a Kate-tel való kapcsolatomnak.

Míg a könyveket a helyükre pakoltam, tovább bővítettem a „mit veszek az első fizetésemből?” című listámat. Aztán ahogy a B90-es kódú Üvöltő szelekkel a kezemben a B betűs polc felé sétáltam, rájöttem, hogy valószínűleg túl sokat akarok egyetlen fizetéstől…

A B betűs polc előtt egy magas, barnahajú srác álldogált, és egy könyvet lapozgatott – meglepő, mi? Nem akartam őt megzavarni, mert úgy tűnt, igen elmélyült abban, amit olvasott, de sokkal hülyébben jöttem volna ki a dologból, ha a lábára lépek, vagy a bordái közé könyökölök véletlenül.

– Ne haragudj! – mondtam halkan, mire ő felnézett rám, én bocsánatkérően elmosolyodtam, ő pedig egy apró lépést tett hátra.

Igen ám, csakhogy az Üvöltő szelek helye a legfelső polcon volt, én pedig a százhatvannégy centimmel határozottan nem értem fel a legfelső polcig. Mindenesetre megpróbáltam, és közben azt is igyekeztem elfelejteni, hogy ott áll mögöttem valaki, akinek a feje búbja éppen az adott polcig ért, én pedig valószínűleg nemsokára magunkra fogok rántani egy egész könyves szekrényt.

Egy jól célzottnak szánt lökéssel igyekeztem a könyvet másik kettő közé suvasztani, de akkor a Bronte könyv úgy döntött, hogy bosszút áll rajtam. Azonban mielőtt még tényleg a fejemre eshetett volna, egy kéz jelent meg a látóteremben, megfogta a könyvet, és könnyedén a helyére rakta. Az egészet lélegzetvisszafojtva néztem, és amikor tudatosult bennem, hogy nem fog orrba vágni az egyik kedvenc könyvem, megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

Aztán néhány jelentéktelennek tűnő másodperc után eszembe jutott a megmentőm…

– Köszönöm – pillantottam a Magas Srácra, aki épp a hóna alá vágta előbbi olvasmányát.

– Szívesen – mosolyodott el, és lenézett a nyakamban lógó névkártyámra –, Ashley! – És ahogy a nevemet kimondta, a mosolya még szélesebb lett.

Oké, a helyzet az, hogy gyönyörű kék szeme volt. A tenger jutott róla eszembe, amikor a víztükör fölött színtiszta az ég, és csak a nap tűz le rá. Komolyan, életemben nem láttam még ilyen csodálatos kéket!

Igyekeztem minél természetesebben viselkedni: belebámulni a szemébe, majd hátat fordítani és visszaiszkolni az asztalomhoz.

Amint visszaültem a helyemre, kávé illatát éreztem az orromban. Gyanúsan néztem körbe, amikor is egy bögre feketét pillantottam meg az asztalomon. Nocsak! Mielőtt elmélkedni kezdhettem volna, ki örült ennyire, hogy én vagyok az új munkatársa, Kate-et pillantottam meg az ajtóban, ahogy barátságtalan arcával felém biccentett, majd sarkon fordult és elment.

Hűha! Kate hozott nekem kávét? Nos, vagy meg akart mérgezni, vagy úgy gondolta, ideje magasabb szintre léptetni a kapcsolatunkat, na, de tényleg nem gondoltam volna, hogy ő lesz a kezdeményező fél. Akárhogy is volt, Kate állati jó kávét csinált! Annyira jó volt, hogy már majdnem hátradőltem a székemben és felraktam a lábamat a pultra. De mielőtt teljesen kibontakozhatott volna a fejemben ez a kényelmes gondolat, hosszú ujjak csúsztattak két könyvet az orrom elé.

Tudtam jól, hogy nem szabad ilyet tennem, mégis kedvetlenül sóhajtottam fel, miközben leraktam a kezemből életem majdnem legjobb kávéját (mert a legjobbat mégiscsak én magam csinálom). A könyvekért nyúltam, majd felnéztem az előttem ácsorgóra, és hirtelen félrenyeltem a még számban ízlelgetett kávét, amikor megláttam a Magas Srácot, aki az imént – kis túlzással – megmentette az életemet. 

A Magas Srác halványan rám mosolygott, és mielőtt ismét elveszhettem volna kék szemében, a számítógép felé fordultam, lehúztam a srác olvasókártyáját, amit a pultra csúsztatott, majd a könyvek felé nyúltam, hogy bevihessem a kódjaikat a rendszerbe.

Jane Eyre… Üvöltő szelek… Hm, a könyv, ami az életemre akart törni.

Akaratlanul ugyan, de grimaszba gyűrődött az arcom, amikor megláttam az Emily Bronte könyvet.

– Házi dolgozat miatt – rántotta meg a vállát a Magas Srác, miközben visszacsúsztattam elé a könyveket. Meglepve pillantottam fel rá, amikor hozzám szólt –, nem tömeggyilkosságra. – A könyvek felé nyúlt, és cinkosul vigyorgott rám, én pedig halkan elnevettem magam.

A srác köszönt, majd hátat fordított és az ajtó felé indult, én pedig – a nevetéstől még mindig vigyorogva – bámultam távolodó, nyurga alakját, ahogy fekete táskáját átvetette a vállán. Majdnem olyan magas volt, mint az ajtó. Egy pillanatra attól tartottam, hogy be fogja verni a fejét, amikor kimegy…

Belépve a lakásunkba ellenállhatatlan, sajtos illat csapta meg az orromat. Az előszobában lerúgtam a lábamról a cipőmet, és a konyhába menet ledobtam a táskámat a nappaliban.

Raisa a konyhaszekrény tetején ücsörgött a főzőlap mellett, és vigyorogva pötyögött a telefonján.

– Szia! – pillantottam rá, és közben odasettenkedtem a tűzön fortyogó vízhez, amiben fettucine tésztát pillantottam meg, a mellette lévő teflonban pedig apróra vágott szalonna pörkölődött. – Ó, édes Istenem, Raisa, te carbonarát készítesz! – kaptam a szívemhez, és úgy néztem a még mindig telefonját nyomkodó barátnőmre, mintha tényleg maga a Jóisten lett volna.

– Eltaláltad! – vetett rám egy röpke pillantást.

– És gondolom, Alton nem épp a szósz receptjét írja le neked – jegyeztem meg, és a hűtőhöz sétáltam, hogy kivegyek belőle egy üveg ásványvizet. Mert egyértelmű volt, hogy Raisa épp Altonnal váltott szexi, vicces és romantikus üzeneteket. Mi másért vigyorgott volna annyira a telefonjára?

– Emlékeztetnélek, hogy Alton pék, nem szakács. Ami pedig engem illet, milliószor csináltam már carbonarát. Egyáltalán nincs szükségem útmutatásra – közölte, mintha valami aljas rágalommal vádoltam volna. Például olyasmivel, hogy nem ismeri a carbonara receptjét. Hogy is képzeltem?

Az ásványvizet visszatettem a hűtőbe, miután töltöttem belőle egy pohárral, és elindultam a nappali felé.

– Kate ma kávét főzött nekem – kaptam a kezembe a kanapén hagyott táskámat, hogy bevihessem a szobámba.

– És még nem kaptál gyomorrontást? – kiabált ki Raisa a konyhából.

– Semmi ilyesmi – kezdtem el kigombolni az ingemet.

– Émelygés? Fejfájás? Asztmás rohamok?

– Nem vagyok asztmás – néztem furán magam elé, mintha Raisa nem tudná pontosan. Az inget az ágyamra dobtam, kinyitottam a szekrényemet, és előkaptam a fehér I LOVE NEW YORK feliratú pólómat.

– Lehet, hogy már az vagy. Vagy Kate rajtad teszteli az új patkánymérgét, amit tegnap éjjel kevert össze ceruzahegyből és szódabikarbónából az eldugott laboratóriumában, ahol csinos lányokat kínoz, mert bosszút akar állni, amiért ő csúnya és goromba.

Felvont szemöldökkel álltam meg a konyha ajtajában, miután magamra rángattam egy farmerrövidnadrágot, és kételkedve néztem Raisára, aki még mindig a konyhapulton ült, telefonját a kezében tartva.

– Túl sok filmet nézel. – Azzal hátat fordítottam neki, összefogtam a hajamat a csuklómra szoruló hajgumival, és becéloztam a fürdőszobát.

– Nem, csak túl sok időt töltök veled – kiáltotta utánam.

A spaghetti alla carbonara valószínűleg a világ legínycsiklandóbb és legcsodálatosabb étele, amit élő ember valaha főzhetett, és Raisa kitűnően el tudta készíteni. Miközben a tésztát ízlelgettem a nappali padlóján ücsörögve és teljesen átszellemülve, szinte újra Olaszországban éreztem magam. Míg én a Rómában töltött néhány hónap alatt igyekeztem minél többet elsajátítani az olasz nyelv szépségeiből (és próbáltam a lehető legtöbb olasz pasival csókolózni), addig Raisa ideje nagy részét signora Dore társaságában töltötte, aki megtanította őt az olasz konyha csodáira. (És néha persze, arra is akadt néhány szabad órája, hogy olasz pasikkal csókolózzon.)

Éppen a szószt nyalogattam le a számról, amikor valaki kopogott az ajtón. Raisa bizonytalanul nézett rám, hisz eddig Alton, a postás meg a hittérítők voltak az egyetlenek, akik bekopogtak hozzánk, és Raisa szerint Alton épp elment meglátogatni egy rokonát, a postás már rég Manhattan másik felén járt, így kizárásos alapon megállapítottuk, hogy két nő megint át akar minket téríteni a Jehova vallásra…

Azonban, amikor ajtót nyitottam, olyasvalaki várt ott, akire álmomban sem számítottam volna. Gondolatban földig zuhant az állam, megállt a szívem, megsemmisültek az agysejtjeim. Nos, talán az imént az jutott eszembe, hogy Raisa carbonarájától újra Olaszországban éreztem magam, de nem sejtettem, hogy Olaszország maga jön majd el értem…

– Nicola?

Bocsi #off

Sziasztok! 

Nagyon sajnálom, és kérlek Titeket, ne haragudjatok rám, de a 10. fejezet most egy kicsit csúszni fog. Nem tudom, mennyit, de igyekszem vele, és még egyszer elnézéseteket kérem. Addig is olvassátok Angel 9. fejezetét, ha még nem tettétek, és ajándékozzátok meg kommentekkel :) 

Jövök, ahogy tudok! Puszi, Liz

Menekülésfüggők - 9. fejezet

Sziasztok! Íme, pontosan megérkezett a 9. fejezet, ami rekordhosszúságú lett az eddigi, általam megírt részek történetében :) Majd' öt oldalnyi tömör... nos, döntsétek el, mi is ;) Ne fukarkodjatok a véleményekkel sem, minden kritikának - legyen az pozitív vagy negatív - örülünk! :) xo. Angel 

9. fejezet: Problémás lány

Egy hét távlatából még mindig képtelenség volt úgy kilépni a negyvennyolcadik utcai albérletünkből, hogy ne csapjon arcul a valóság, miszerint itt vagyunk az álmok és a szabadság városában. Emlékszem, nagyjából hét éves lehettem, amikor teljes átéléssel énekeltem Frank Sinatrával, hogy ez a soha nem alvó város csakis rám vár, a szüleim pedig nevetve hozzátették a produkciómhoz, hogy a taxifóbiám miatt valószínűleg sikítva rohannék haza a Nagy Almából. Nos, maradjunk annyiban, hogy ez egy… igen hosszú történet. A sötét utcán sétálva kicsit olyan érzésem volt, mintha a város is lélegzetvisszafojtva várta volna, mi történik a következő pillanatban. New York minden mocskát felböfögő szennyvízcsatornái mellett elhaladva azon törtem a fejem, vajon mivel engesztelhetném ki Altont – a bio lasagne-n és szerény személyemen kívül. A lakásig vagy tucatszor elképzeltem a jelenetet: Alton ajtót nyit, csodálkozó, nyílt tekintetéről azonnal leolvasható lesz a megbocsátás, én pedig a nyakába vetem magam és egész éjszaka… Ácsi, azért ennyire ne szaladjunk előre! Arra ugyanis korántsem voltam felkészülve, hogy amikor majd egymással szemben állunk, úgy néz rám, mint egy porszívóügynökre, vagy egy adománygyűjtőre, aki a beteg gyerekek javára zsebeli be az adakozókedvű polgároktól a pénzt, vagy arra próbál rávenni minden jóhiszemű New York-it, hogy adója egy százalékával biztosítsa be helyét a mennyországban. Pedig ez történt, pont így nézett rám; plusz-mínusz egy fokozat az érzelmi skálán. 

- Hm, hoztam egy kis kóstolót – toltam az orra alá a gondosan alufóliába csomagolt vacsorát. A kettőnkét. – Gyanítom, épp rosszkor jöttem… – puhatolóztam óvatosan, és mivel egy örökkévalóságnak tűnő perc elteltével sem válaszolt az ártatlan kijelentésembe burkolt kérdésre, kezdtem magam feleslegesnek érezni. 

- Most megvesztegetsz? – Bárhogyan is igyekezett, nem tudta elrejteni előlem, hogy remekül szórakozik rajtam. Óvatosan felpillantottam rá, ő pedig halványan elmosolyodott, csípőjével lazán belökve lakása ajtaját.

- Ezt most vegyem úgy, hogy jól csinálom? – villantottam egy ellenállhatatlan mosolyt, amit csak akkor teszek, ha nyeregben érzem magam. Ez határozottan egy ilyen pillanat volt. 

Amíg Alton elmélyülten keresgélt két tányért, valamint két egyforma poharat, ismét megcsodálhattam a lakását. Ash már elsőre megjegyezte, hogyha pasi volna, és nem lennének olyan igényei, mint például egy saját, két hálószoba nagyságú gardrób, vagy egy óriási fürdőkád jacuzzival, valószínűleg ez a hely lenne álmai netovábbja. A szélesre tárt ablakon beszűrődő sárga taxik tülkölésének monotonitása, valamint a helyi fenegyerekek obszcén vitájának furcsa szimfóniája egy egészen sajátos New Yorkot elevenített meg. Az már kevésbé csengett üdítően, amikor felelevenítettem apám minden évben előadott, kimért stílusú hegyibeszédét, amelyben felvilágosított az országos eltűnések pontos statisztikájáról – komolyan vártam, mikor kap elő egy kis táblácskát és szemlélteti grafikonon az adatokat –, miszerint több tucatnyi, főként korombeli lány tűnik el világszerte, majd kerül elő hullazsákban, vagy rosszabb esetben névtelen hullaként, amit az óceán mos partra. Csak az volt „fura”, hogy kivétel nélkül mindig azokra a városokra tért ki, ahol leginkább élni szerettem volna, és nem mernék rá megesküdni, hogy az Ausztráliában honos cápákat féltette a gyomorrontástól, amikor azt ecsetelte, miért ne szeressek bele egy eukaliptuszfa tövében ücsörgő szörfösbe. 

- A héten át kéne ruccannom Brooklynba – huppant le mellém Alton, felém nyújtva a saját tányéromat. Nem kerülte el a figyelmem, hogy még éppen időben sikerült kikerülnie egy, a konyha és a nappali között elhelyezkedő üres üdítősüveget. – Tudod, az IKEA gyógyír minden sebemre – szorította drámaian a szívéhez spirálszívószálas poharát. – Ha szükségetek van valamire…. 

- Ez most egy meghívás akart lenni? – vontam fel a szemöldököm. – Ha nem vigyázok, legközelebb egy hot-dog evő versenyre hívsz el, vagy csoportos böfögő koncertre a haverjaiddal? – ugrattam játékosan. 

- Gyerünk, valld csak be, hogy minden vágyad hallani, ahogy egy igazi ír elböfögi az ábácét – kontrázott rá, miközben felkapta a saját sörét, én pedig komolyan elhittem, hogy most azonnal fellép egyszemélyes közönsége előtt, azaz előttem. 

Az egészben volt valami furcsa kettősség, mintha Alton incselkedett volna velem, ami bevallom, egyáltalán nem volt ellenemre, sőt, sokkal jobban tetszett, mint a délutáni, feszült légkör. Fejcsóválva kikaptam a kezéből a sört, majd meghúztam és az asztalra csaptam az immár üres üveget. Arcát látva valószínűleg azt várta, hogy ízelítőt adok a férfias disznóságok repertoárjából – ne adj isten, én magam böfögöm el az alkalomnak megfelelően mondjuk a görög ábécét –, és nem is állt olyan távol az igazságtól; sokféle mocskos dolgot el tudtam képzelni vele, de inkább a magam módján. Bámulatos, milyen gyorsasággal vágtam sutba a délután folyamán alaposan alátámasztott, ám gyenge lábakon álló érveimet, miszerint Alton csak egy barát, aki szabadidejében szívesen segít bajbajutott fiatal lányoknak. Ingerkedve megnyaltam az ajkamat, gondolatban pedig megpróbáltam felidézni, milyen is volt csókjának íze, karjának erős szorítása, és bevallom, igencsak érdekelt volna az az apró részlet is, hogy milyen lehet a teste összehangolt mozgása az enyémmel. Nyolc hosszú perccel később már pontosan tudtam a válaszokat: érzéki, birtokló, kéjsóvár. Az előző esti kis egymásnak esésünk piskóta volt ahhoz képest, amit most műveltünk; szó szerint be akartunk bújni egymás bőre alá, eggyé válni és soha többé ki nem szakadni. A levegő fülledt és párás volt, ennek pedig nem csupán a szerda esti, New Yorkot elborító hőhullám volt az oka. Egyszóval őrültek módjára összegabalyodtunk a kanapén. 

A kis előjátékunk kellőképpen hatott mindkettőnkre – fájón lüktetve érzékeltem, hogy Alton keményen, tettre készen simult hozzám; merevedése az alhasamat bökdöste, miközben kezei oda-vissza kalandoztak felforrósodott bőrömön. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy ezúttal egyetlen nyavalyás ébresztőóra, vagy ne adj isten, füstjelző sem vet véget kettőnk érzéki játszadozásának, de valahogy nem éreztem helyénvalónak félbeszakítani Altont egy olyan semmiséggel, mint egy sípoló vacak, amikor éppen azt suttogta a fülembe, mennyire szexi vagyok, majd nyomatékosítva szavait lehúzta a farmerom cipzárját, és két ujjával simogatni kezdett a falatnyi fehérneműn keresztül. A gerincemen felkúszó vágytól teljesen elvesztettem a józan eszem; hátravetett fejjel, az ajkamba harapva próbáltam türtőztetni magam, hogy a belőlem feltörő nyögések lehetőleg ne verjék fel a legközelebbi szomszédokat is, közben pedig egy biztos kapaszkodási pontot kerestem. Mivel Altont gyakorlatilag légyottunk aktuális helyszínéhez passzíroztam, az volt a logikus, hogy a kanapén megtámaszkodva húzom fel magam, és ez egy apró malőrt leszámítva sikerült is. Valami keménybe ütközött a kezem, de mindaddig eszembe sem jutott törődni ezzel a semmiséggel, amíg a fojtott, egyértelműen műnyögések fel nem csendültek a háttérben. Mindketten egyszerre kaptuk fel a fejünket, én meg felvettem a lehető legártatlanabb arckifejezésem, ami csak a repertoáromban szerepelt, vagyis amit a bátyámtól tanultam el, amikor anya rajtakapta, hogy pornót nézett. 

- Khm, ha ezzel arra akartál utalni, hogy nem vagyok valami attraktív az ágyban… csak szólnod kellett volna, Raisa – köhintett egyet Alton, mire bosszúsan a vállába bokszoltam, megfeledkezve arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy a keze még mindig a nadrágomban volt. – Csak nem szeretnél valamit közölni? Itt a nagyszerű lehetőség – vonogatta a szemöldökét, mire mindketten hangos nevetésben törtünk ki. 

- Ilyen a formám – sóhajtottam; félig azért, mert nem akartam elhinni, hogy már megint megszakadt a varázs, félig pedig azért, mert mielőtt Alton keze elszakadt volna a legérzékenyebb pontomról, még egy utolsó csapást mért amúgy is ingatag lábakon álló önuralmamra. – Problémás lány vagyok… 

- Szeretem a problémás lányokat – harapta meg az alsó ajkam, majd elmélyítette a csókunkat és szorosan a karjába vont. – Hozok egy takarót, aztán megnézhetnénk egy filmet. – A pillantásomat látva még gyorsan hozzátette: – Természetesen nem az iméntire gondoltam. 

***

A szobába belopakodó napsugarak olyan galád módon támadtak rám, hogy elsőre fel sem fogtam, hol vagyok pontosan, azzal viszont nagyon is tisztában voltam, ki nincs már mellettem. Nem kellett az óra digitális kijelzőjére pillantanom, hogy tudjam, Alton már régen elment dolgozni, de még szemtelenül korán van az ébredéshez. Legalábbis az enyémhez. Mégis, valami arra késztetett, hogy keljek fel és kezdjek magammal valamit, ezért ráérősen kinyújtóztattam elmacskásodott végtagjaimat, majd egyetlen hirtelen mozdulattal ülőhelyzetbe tornáztam magam. A takarón még mindig érződött Alton illata, én pedig igyekeztem a lehető legjobban beburkolni magam vele, aminek az lett a vége, hogy kis híján lefejeltem az üvegasztalt, amin egy hanyagul kitépett füzetlap hevert, rajta a nevemmel. Mosolyogva olvastam a sorokat: Reggelt’, Raisa! Remélem, nem fogsz nagyon utálni a nemsokára jelentkező fájdalmakért, de hidd el, több szempontból sem érdemes a kanapén aludni, és ha megmozdítod a nyakad, rá fogsz jönni, miért díjazom jobban a hálószobát, azon belül is az ágyamat. Reggelit találsz a hűtőben, ha pedig hazamész, nyugodtan dobd a kulcsot a postaládába. El kell, keserítselek, itt nem alkalmazzuk a tipikus rejtsük-a-lábtörlő-alá-a-lakáskulcsot megoldást. Viszont, ha magaddal viszed, az sem gond. Eggyel több okom lesz rá, hogy ma újra lássalak. Alton 

Amíg azt latolgattam, elhasználjam-e a ház teljes melegvíz ellátását, megnéztem a hűtő tartalmát. A választék nem sokat változott a legutóbbi látogatásom óta, leszámítva, hogy a felső polcon ott pihent egy sonkás szendvics, aminek mosolyra görbülő paprikaszája és uborka szeme volt ketchup orral. Kuncogva kivettem a tányért, felkaptam a komódon heverő lakáskulcsot, majd bezártam az ajtót, a kulcsot pedig mosolyogva a farzsebembe csúsztattam és egy jóízűt haraptam a rögtönzött reggelimből. A két háztömbnyi utat botoxkezelésen átesett negyveneseket megszégyenítő mosollyal tettem meg, töretlen jókedvem pedig az sem szeghette, hogy közben majdnem átestem egy lépcsősornál kuporgó kolduson. Őszinte, foghíjas vigyorát nem igazán tudtam hová tenni mindaddig, amíg majdnem Ashley lába elé nem estem a lakásunk küszöbét átlépve, aki gyorsan tett róla, hogy legyen elképzelésem a kinézetemről. Nyomban igazgatni kezdte sejtésem szerint igencsak elaludt tincseimet, miközben én igyekeztem elhessegetni a próbálkozásait és bamba vigyorral az arcomon elindultam a fürdőszoba felé. Szólni akartam neki, hogy a New York-i dizájnomért – vagyis jelen esetben annak teljes hiányáért – okolja egész nyugodtan a sarki fűszerest, ahol éppen kifogytak a hajlakkból, de az ajtó csapódása egyértelművé tette, hogy Ash már valószínűleg a lépcsőházban járt. 

A frissítő zuhany alól kilépve nem is reménykedtem benne, hogy találok még kávét, de az Ash által kipakolt apró post it-eket még így is megmosolyogtam a hűtőn. „Fél nyolckor futni indulok!” – állt az első, élénkrózsaszín papíron, amit valószínűleg tegnap este írt fel. „Oké, legkésőbb nyolckor!” – ez már a második volt, úgy sejtettem, ezt körülbelül ma reggel, háromnegyed nyolckor írhatta. „Holnap tényleg futni fogok, Raisa!” – állt az utolsó cetlin. Mire a második pohár narancslét is megittam, sikerült kisakkoznom, hogy valószínűleg az NYU-n lévő állásinterjú miatt akart csúcsformában lenni, ami eszembe juttatta, hogy nekem sem ártana összekapnom magam munkaügyben. Ha Ashley a közelben volt, mindig kikértem a tanácsát öltözködés terén, ezúttal azonban csak magamra számíthattam, így végül a kedvenc, koptatott csőfarmeremre, valamint a nemrég vásárolt sárga, I love New York feliratú pólómra esett a választásom, valamint egy egyszerű szandálra. Szerettem, ha turistának néztek, mert így sokkal több bénázást elnéztek, mint egyébként – a New York-iak nagyon kényesek bizonyos szituációkra, én meg az itt megalapozott ismeretségeimre voltam az. Nem óhajtottam problémás lányként bevonulni a város történelmébe, úgyhogy tettre készen, kávédetektoromat bekapcsolva elindultam a legközelebbi Subway irányába. Arról aztán igazán nem tehettem, hogy a lábam alatt lüktető város egyre inkább a megsokszorozódott hangerejű, kilométeres dugókat jelentő színházi negyed, azaz a Broadway felé csábított. 

Negyedórányi sétával, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű méregzöld pányvával a hátam mögött végre megpillantottam az eltéveszthetetlen, felhőkarcolók uralta fényreklámokat. Az egyik percben még a negyvennyolcadik utca környékén sétálgattam, a következőben pedig ott álltam a Times Square kellős közepén. A napfény milliárdnyi, szikrázó fénypontot vert vissza az üvegbirodalmak felületéről, majd szétrobbanva a látóteremben apró csillagokká alakult át. Hát így érezhetik magukat az ünnepelt sztárok – gondoltam, mialatt igyekeztem kikerülni a bámészkodók tömegét. Végül sikerült elkeverednem egészen a negyvennegyedik utcáig, ahol találtam egy ATM-et, valamint egy Subway-t is. Rendeltem egy extra adag kávét és egy baconös, sajtos, avokádós szendvicset, aztán lehuppantam az első szabad helyre, amit megláttam, és csak ittam magamba a látványt, amit ez a csodás város nyújtott. Valószínűleg az elkövetkezendő órákban képes lettem volna vegetáló üzemmódba kapcsolva végignézni, ahogy lenyugszik a nap, ha egy harmincas éveiben járó, hevesen gesztikuláló pasas nem vonja el a figyelmem a betondzsungelben játszódó színházi előadásról, amit mások nemes egyszerűséggel csak a mindennapok megszokott folyásának neveztek volna. Izgatottan füleltem, hogyan utánozza a főnökét affektáló stílusban, mindenfelé repkedő almachips darabokkal megkoronázva a műsort. 

- Jo, azt hiszem, én felmondok! – borult rá a pultra, ügyelve, hogy egyetlen kósza ketchupfolt se legyen ott. Nagy hiba, mert ha mást nem, legalább azt elmondhatta volna magáról, hogy a kardjába dőlt az ebédszünetben. – A Rómeó és Júlia túlságosan kiszámítható, az Operaház fantomja levitézlett! Levitézlett! – harsogta az utolsó szót. – Fel tudod ezt fogni? A nagyanyám sem használ már ilyen szavakat, könyörgöm! – füstölgött. 

- Varen, ő nem tavaly halt meg szívrohamban, miután jelentkezett egy ejtőernyős tanfolyamra és sikeresen végrehajtotta az első ugrását? – kiabált ki valaki a konyhából. 

- Hát éppen ezért – bólogatott az említett. – Mi jöhet még? Csak azért nem lőttem le a kellékpisztollyal, amikor felvetette, rendezhetnénk egy saját, önálló estet, a’la Ricky, mert nem akartam megcáfolni abbéli hitében, hogy képes vagyok ellene használni a kezeimet – nyögte, mire önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés. Hiába próbáltam visszatartani, teljes kudarc volt a végeredmény, és ezzel garantáltan felhívtam magamra Varen figyelmét. Pár pillanatig érdeklődve méregetett, aztán odasétált az asztalomhoz. – Kedvesem, legyen mindig ilyen pozitív! De ne olyan, mint a terhességi teszt! – válaszolta pimaszul, értetlenségem látva pedig gyorsan hozzátette: – Színházi humor, majd idővel megérti.

Menekülésfüggők - 8. fejezet

Sziasztok! Megérkezett a 8. fejezet! Remélem, ezúttal sem fog senkit sem csalódás érni. Kommentelni ér! :) Szép szerdát és jó olvasást! Puszi, Liz

8. fejezet: Mi chiamo Ashley!

– Raisa Grifith – emeltem magasra a kezemben lévő, két napos sajtos rudat –, ezennel eme szőrös fotelben és eme két napos sajtos rúddal felavatlak téged – azzal az egyik, majd a másik vállára ütöttem a rúddal – és az új szőrös foteledet az új, New York-i lakásunkban.

Raisa rezzenéstelen arccal ült a foteljében, amit a nappali egyik ablaka alatt helyezett el, miközben én leraktam a sajtos rudat az asztalra, és kezembe vettem egy üveg, félig megivott Heinekent.

– És most, Raisa Grifith, igyál a szentelt Heinekenből! – Azzal odanyújtottam neki az üveget, ő pedig belekortyolt. De csak egy egészen picikét. – Mondom, igyál! – ismételtem ugyanazon a szentimentális hangon, mire Raisa szája nevetésre rándult, és végre normálisan meghúzta az üveget.

Aztán hirtelen kirobbant belőle a röhögés, és mintha a lábamat is leköpte volna némi sörrel.

– Te hülye vagy, Ashley Lacey! – kiáltotta nevetve, mire én is csak kuncogtam, és egy üveg sörrel a kezemben lehuppantam a kanapéra.

– Böngésztem egy kicsit a neten, míg te Altonnal nagybevásároltál a lakásavató bulinkra – szólaltam meg. – Huszonéves könyvtáros lányt keresnek az NYU-ra, a Bobst Librarybe. Holnap reggel, ha nem leszek másnapos a lasagne-dtől, benézek.

– Óh! – húzta maga alá Raisa a lábát, és érdeklődve nézett rám. – Örülök. Mármint biztos megkapod az állást.

Nem válaszoltam, csak megvontam a vállam, és beleittam a sörömbe.

– Na, jó! Azt hiszem, ideje lenne átmenned Durci-Murci Altonhoz! – pillantottam barátnőmre. – Imádlak, de miattam nem kell apácának menned.

– Hát, pedig egyszer már megtettem – nézett rám felelősségteljesen.

Jaj, Nicola!

 – Nos, épp ideje, hogy kiengeszteljek amiatt a dolog miatt – fészkelődtem kicsit a kanapén. – Úgyhogy most elrendelem eme sajtos rúddal – azzal ismét kezembe vettem a száradó kiflit –, hogy menj át Altonhoz! – mutattam az ajtó felé, Raisa pedig felnevetett. – Na, menj!

Raisa bizonytalan arckifejezéssel húzogatta a száját.

– Jól van. Akkor ne menj! – vontam meg a vállam, majd felálltam, az asztalra dobtam a sajtos rudat, és elindultam a fürdőszoba felé. – Csakhogy én most letusolok, aztán ágyba bújok, ugyanis holnap munkakereső expedícióra megyek, te pedig unatkozhatsz egyedül a foteledben egész éjszaka – közöltem, majd becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.

Tudtam, hogy a mondandóm majd betalál. Vagy legalábbis reméltem. És hát abban is elég biztos voltam, hogy Raisa nagyon is át akart menni Altonhoz, csak éppen kellett neki egy kis kezdőlökés.

Amikor egy törölközővel körbecsavarva kiléptem a fürdő ajtaján, félig tiszta és raisamentes nappali fogadott. Azt hiszem, bőven ráfért már egy olyan pasi, mint Alton. Úgy értem, Alton rendes srácnak tűnt, és mindig volt nála bagett. Hogy ezen felül mit akartak még kezdeni egymással, az már igazán nem az én dolgom volt. Persze, azért elvártam, hogy Raisa minden mocskos (és kevésbé mocskos) részletbe beavasson…

* * *

Oké, a terv a következő volt: felkelek reggel fél nyolckor, iszok egy kávét, fogat mosok, felkapom a futócipőmet (ami igazából csak egy pár Converse volt), körbefutok néhány háztömböt, majd visszamegyek a lakásba, letusolok, megreggelizek, átöltözöm és elmegyek az NYU-ra.

Csakhogy amikor fél nyolckor valóban megszólalt az ébresztőm, már kevésbé éreztem magam olyan tettre késznek. Ahelyett, hogy kinyújtózva és mosolyogva kiugrottam volna az ágyból, bedugtam a rikoltozó telefonomat a párnám alá – hogy még csak a szememet se kelljen kinyitnom ahhoz, hogy elhallgattassam –, fejemre húztam a takarót, és összekuporodtam alatta.

Egy ideig még hallgattam a telefonom tompa csörgését, aztán nagyjából öt perc múlva megelégeltem az utcáról beszűrődő zajokat, és jobb belátásra térve lerúgtam magamról a takarót, majd körülbelül tíz percig bámultam a plafont.

Csoszogva, ásítva, félig csukott szemmel sétáltam ki a nappaliba, hogy lassan elvánszorogjak a fürdőszobáig, amikor is Raisa szobája mellett elhaladva feltűnt, hogy Raisa ágya olyan érintetlen, mint az új hűtőnk legalsó polca. Hát, ő legalább tutira mosolyogva fog ma felkelni…

Egy zuhany, fogmosás, fésülködés, tiszta fehérnemű és egy bögre kávé után máris jobban éreztem magam. Miközben a nappaliban ültem, szürcsöltem a kávét és az ablakon keresztül bámultam a fák zöld lombjait, abban reménykedtem, Alton gondol majd rám, és küld át Raisával némi bagettet. Komolyan mondom, állati jó volt az a bagett!

De Raisa félóra múlva sem jött, pedig tudtommal Altonnak elég korán ki kellett szállítania a péksüteményeket. Egy szelet vajas pirítóst rágcsálva lassan beletörődtem, hogy ma reggel nem lesz bagett, és közben a szekrényeimet nyitogatva próbáltam kitaktikázni, melyik bakancsommal győzhetnék meg egy könyvtárigazgatót arról, én leszek a valaha létező legjobb dolog a könyvtár történelmében.

Túl meleg volt ahhoz, hogy hosszú nadrágot vegyek fel, és túl sok Black Sabbath-ot hallgattam ahhoz, hogy felvegyek egy elegáns, alatta-szigorúan-csak-tanga-bugyi fajta, fekete szoknyát – ennek ellenére volt legalább két ilyen szoknyám. Így került a választásom egy sötétkék rövidnadrágra, egy pár sötétkék Converse cipőre meg egy szürke „szeretem a macskákat, de nem bírok megenni egy egészet” feliratú pólóra.

Fél tíz volt, amikor napszemüveggel, hideg ásványvízzel meg a szobám tartalmával megpakolt táskával felszerelkezve távozni készültem. És fél tíz után volt két perccel, amikor kinyitottam az ajtót, és szembe találtam magam Raisával, aki azt hiszem, épp a kilincs után akart nyúlni, mert majdnem beesett az ajtón, amikor kinyitottam.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntöttem, mire ő elvigyorodott. – Kicsit kócos a hajad. – Azzal kezembe fogtam az egyik tincsét, amely valahonnan hátulról került előre, és belegabalyodott egy másik tincsbe, ami a homlokán kunkorodott fel.

Raisa elhessegette a kezemet, beletúrt a hajába, és ellépve mellettem lerúgta a cipőjét az előszobában, majd bement a nappaliba.

– Igen, az NYU-ra megyek, hogy megkapjam azt az állást! – kiáltottam befelé. – Igen, köszönöm, Raisa, én is remélem, hogy minden rendben lesz!

De ekkor már csak a fürdőszobából kiszűrődő, csobogó víz hangját hallottam.

Bizonytalanul ugyan, de valahogy mégiscsak megtaláltam a könyvtárat. A Google szerint gyalog nagyjából negyven-ötven perc, én pedig szívesen sétálgattam volna New York utcáin, de nem akartam leizzadva, lelapult hajjal, zihálva beállítani egy olyan állásinterjúra, amit meg sem beszéltem senkivel, így hát felmerészkedtem egy metróra, és csak remélni mertem, hogy nem valahol Queensben vagy egyéb olyan helyen fogok kilyukadni, aminek a Bobst Library még csak a közelében sincs.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor az egyik épületen megpillantottam a New York University lila zászlóit. Aztán néhány sarokkal arrébb sikerült rábukkannom a könyvtárra is, melynek vörös falait a szemben lévő park fái eltakarták a napfény elől.

New York számomra egyéniség volt – még ha egy városra nem is igazán mondunk ilyesmit. Imádtam azt a semmihez sem hasonlítható nyüzsgést, ami körülölelte az utcákat – de amit az NYU körül tapasztaltam, annak valóban nem lehetett párja. Az tuti, hogy soha ezelőtt nem láttam még ennyi egyetemistát egy kupacban, de állati jó volt őket nézni, ahogy fáradtan teszik meg ugyanazt a – számukra – unalmas, szokásos útvonalat, amit mindenegyes nap, és hirtelen én is szerettem volna egy lenni közülük.

De aztán egy taxi rám dudált, és feleszméltem, hogy talán nem a zebra közepéről kellene bámészkodnom.

Beléptem a könyvtár üvegajtaján, és a klíma kellemes hűvösével együtt a látvány is pofon vágott. Óriási volt. Úgy értem, a könyvtár. Hatalmas tér, sok-sok lépcsővel és rengeteg emelettel. Elképzelni sem tudtam, mennyi könyv lapulhatott ezek között a falak között, de azt sejtettem, hogyha megkapom ezt a munkát, bemegyek a legközelebbi templomba, és hálát adok az Úrnak.

Miután kibámészkodtam magam, odasétáltam az előttem elterülő, félkör alakú pultok egyikéhez, és megszólítottam az ott ücsörgő, igen lassan gépelő, fiatal lányt.

– Szia! – Közben próbáltam valami valódi mosolyfélét is az arcomra varázsolni.

– Szia! – mosolyodott el a lány, mielőtt még felnézett volna rám. Azt hiszem, máris tanultam valamit a munkakövetelményről… – Miben segíthetek?

– Nos… szóval… – Ez az, Ashley, csak így tovább!

A lány lenézett egy határidőnaplóra, majd ismét rám ragyogott.

– Áh, biztosan te vagy Giulia! Buongiorno, Giulia! Mi chiamo Meredith. – Azzal felállt, és felém nyújtotta a kezét, én pedig annyira meglepődtem, hogy csakugyan olaszul válaszoltam neki:

– Si. Öhm… izé… mi chiamo Ashley.

– Ashley? – Meredith furán nézett rám. – Óh, a fenébe! – És hirtelen ismét a székébe roskadt. – Giuliának már rég itt kellene lennie!

Meredith összetörten ült néhány percig a székében, én pedig nagyokat pislogva néztem őt, miközben próbáltam rájönni, hogyan tovább.

– Te tudsz olaszul? – pillantott rám gyanakodva.

– No! – tiltakoztam azonnal, csak nem értettem, mindezt miért olaszos hangsúllyal teszem, így hát próbáltam menteni a még menthetőt. – Az állás miatt jöttem. – Oké, ezzel a szöveggel akár bankot is rabolhattam volna. A pénzért jöttem!

– Óh! – Úgy tűnt, ezzel sikerült elterelnem a figyelmét Giuliáról. – Van időpontod Mr. Cruzhoz?

Ki az a Mr. Cruz?

– Nincs.

Legalább már tudom, hogyan szólítsam a – feltehetőleg – tölgyfaasztal mögött üldögélő, nyakkendős fazont.

– Semmi baj. Most éppen bent van – vette fel a telefont, és beütötte az egyes számot. – Mr. Cruz? Egy lány érdeklődik a betöltendő állás felől… Igen… Nos, nem… Jól van… Két cukorral? Azonnal!

Meredith végigkísért egy folyosón, és mielőtt megpillanthattam volna az árulkodó jeleket, éreztem a kávé semmihez sem hasonlítható, finom aromáját az orromban. A hatalmas kávéfőző egy világosbarna márványpulton pihent. Meredith kitöltött belőle egy csészébe, és mielőtt megkérhettem volna, hogy nekem is szánjon egy-két cseppet, továbbment a folyosón, nekem pedig követnem kellett. Néhány méter után megálltunk egy pont ugyanolyan sötétbarnaszínű ajtó előtt, mint amilyenek mellett elhaladtunk. Meredith kopogott, de nem várta meg, míg engedélyt kapott a belépésre.

– Két cukorral, Mr. Cruz! – Meredith a mahagóni tölgyfaasztalhoz sétált (pont, ahogy megjósoltam), és Mr. Cruz elé rakta a csésze kávét.

Nos, Mr. Cruz, onnan, az ajtóból nézve, nem volt valami nagy ember. Úgy értem, ülve alacsonynak tűnt, köpcösnek és vitathatatlanul kopasznak. Néhány őszes hajszál takarta valahol hátul a fejét, és egyáltalán nem volt rajta se nyakkendő, se öltöny. Nagyjából úgy nézett ki, mint aki most jött a kedvenc golfpályájáról.

– Köszönöm, Meredith! – A hangja kedves volt, de miközben beszélt, úgy sóhajtozott, mint aki rég megunta a könyvtár vörös falait.

Miután Meredith felkonferált, Mr. Cruz elküldte őt, engem pedig egy székbe parancsolt. Persze, előtte felállt, hogy kezet foghassunk, és lám, sokkal magasabb volt, mint amilyennek először tűnt. Egy kicsit még a fejemet is fel kellett emelnem, hogy szürkéskék szemébe nézzek.

– Szóval, Miss. Lacey, a könyvtárunkban szeretne dolgozni.

– Ez a terv – bólintottam.

– Dolgozott már könyvtárban?

– Nem, de néhány könyvtárban garantáltan sokkal több időt töltöttem el, mint az ott dolgozók – feleltem határozottan.

– Tehát tudja, mi az a könyv – állapította meg, mintha ez a tény megnyugtatta volna.

– Nagyjából – bólogattam ismét, Mr. Cruznak pedig mintha felfelé kunkorodott volna a szája.

– Szeret emberek között dolgozni? Úgy értem, olyan helyen, ahol emberek fordulnak meg, mint például egy könyvtárban.

– Nos, szeretem, ha az emberek csendben vannak – válaszoltam, Mr. Cruz pedig lassan bólintott.

– Hány éves, Miss. Lacey?

Igazából hoztam magammal egy önéletrajzot, de oké, dumcsizzunk!

– Huszonegy vagyok, Mr. Cruz.

– Magácskának még egyetemre kéne járnia! – közölte, de inkább csak úgy mellékesen.

Vállat vontam.

– Sok helyen fordultam meg az utóbbi időben, de még nem találtam meg az igazit. Talán New York lesz az. Talán az NYU lesz az. Talán itt akarok majd egyetemre járni. Talán nem is akarok egyetemre járni. Még annyi időm van ezt eldönteni, nem?

Mr. Cruz bólintott.

– Mit tanult a középiskolában, Miss. Lacey?

– Többnyire nyelveket. És plusz irodalomórákat is vettem fel az érettségi előtt. – Ez igazából csak félig volt igaz, de az irodalomóra biztos jól hangzik egy megöregedett könyvtárigazgató számára.

– Szereti a kínai konyhát?

Tessék? De aztán láttam, hogy a pólómat stíröli, és ha nem lettem volna tisztában azzal, milyen felirat díszeleg rajta, talán még pofon is vágom, amiért a melleimet nézegeti. De nem a melleimet nézegette.

Udvariasan elmosolyodtam, mintha kicsit is viccesnek találnám a kérdését, de igazából úgy gondolom, ő is nagyon jól tudta, hogy a kínaiak – mindenféle tévhit ellenére – nem esznek macskát, a pólóm pedig csak egy vicc.

– Rendben – sóhajtott, és előredőlt a székében. – Hagyja itt a telefonszámát, és majd értesítjük.

 Jaj, de utálom ezt a dumát!

Végül is átnyújtottam Mr. Cruznak a táskámban lapuló önéletrajzot, aztán felálltam, és kimentem az irodából, a kijáratnál pedig még odaköszöntem Meredith-nek olaszul.

Hazafelé már gyalog mentem, és egy templomot is megpillantottam az egyik utca sarkán. Eszembe jutott, hogy talán bemehetnék és imádkozhatnék egyet, sőt talán gyónnom is épp ideje lett volna már, reménykedve, hogy így Mr. Cruz még ma délután felhív azzal, hogy megkaptam a melót, de az a helyzet, hogy mióta volt az a dolog Nicolával meg az apácaruhámmal, kicsit másként éreztem a szenthelyek iránt… 

Menekülésfüggők - 7. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, mostanában mindig késésben vagyok magamhoz képest, de már itt is a 7. fejezet :) Remélem, vártátok, ahogy azt is, hogy Hozzánk hasonlóan Ti is izgatottan követitek hétről-hétre, mi sülhet még ki ebből a kalandból... :) Köszönjük az eddig érkezett véleményeket, kritikákat, továbbra se feledkezzetek meg róluk :) Nektek csak pár perc, nekünk pedig hetekig kitartó muníció ;) xo. Angel 

7. fejezet: Keserű pirula

Somebody mixed my medicine – üvöltöttem teli torokból, miközben igyekeztem nem kiejteni a kezemből kedvenc, szilva és jázmin illatú tusfürdőmet, amit abban a pillanatban alkalmi mikrofonként használtam. Kezdtem nagyon is megérteni, Ashley miért nem vállalkozott a fürdő melletti szoba elfoglalására… a saját hangomtól valószínűleg még én is kimenekültem volna az államból. Meg úgy egyáltalán a kontinensről. Mindegy, éneklésben Ash volt az ász, nem én. Épp ezért fogalmam sincs, miféle indíttatástól vezérelve törtem énekesi babérokra, de talán – hangsúlyozom, talán! – volt némi köze Altonhoz. Szó sincs arról, hogy szerenádot akartam volna neki adni, vagy valami ehhez hasonló, egyszerűen csak örültem, hogy felajánlotta, segít tájékozódni itt, ahol minden sarkon egy újabb meglepetés várja a gyanútlan bámészkodókat. Ha jól saccoltam, volt még tíz percem, amíg Alton végképp kitér a hitéből, és manhattani ősember módjára bedönti az ajtónkat azt üvöltve: Raisa, jönni velem! Na, ezt semmiképpen nem akartam kivárni. 

Felkaptam a kedvenc kockás ingemet, amit összecsomóztam a derekamon, meg egy éppen utamat keresztező farmer rövidnadrágot és fél lábon ugrálva indultam vissza a fürdőbe, hogy kezdjek valamit a hajammal. Először laza lófarokba fogtam, aztán rendetlen kontyba, de cseppet sem voltam elégedett a látvánnyal, így maradtam az egyetlen, pár másodpercet igénybe vevő folyamatnál, ami egyet jelentett a fonással. Már csak egy rikítószínű hajgumi kellett, a napszemüvegem meg a kedvenc táskám, és máris indulhattam volna, de ezek megkeresésével további, értékes perceket sikerült elvesztegetnem. Alton becsületére legyen mondva, egyáltalán nem lepődött meg a közel negyed órás késésemen, sőt, úgy tűnt, fel volt rá készülve. Elismerően füttyentett, amikor az ajtót kilökve kisétáltam a szikrázó napsütésbe, én pedig azonnal megajándékoztam egy széles mosollyal. 

- Szóval ez amolyan lakásavató buli? – tette fel a kérdést Alton, miközben Joe zöldséges standjánál nézelődtünk friss paradicsom után. Mivel túlságosan el voltam merülve a vega lasagne-m hozzávalóinak keresgélésben, így csak aprót biccentettem, mire újfent nekirugaszkodott. – Nem értem, miért nem nézünk egy olcsóbb éttermet a közelben… 

- Éttermet? – Úgy néztem rá, mint akivel az imént közölték, hogy bár póniló nincs raktáron, de törpehörcsögöt még kaphatok. Hahó! Póniló helyett törpehörcsög? – Én imádok főzni, Ash pedig szereti a főztömet – kardoskodtam a magam igaza mellett, majd eltöprengtem egy pillanatra. – Legalábbis többnyire – tettem hozzá gyorsan, majd felkaptam egy nagyobb fej vöröshagymát. 

- Megadom magam – emelte magasba mindkét kezét, én meg leplezetlen jókedvvel figyeltem, ahogy tetőtől talpig ismét végigmért. Komolyan, mintha azt mérlegelte volna, hogyha ott helyben letámad, mekkora az esélye, hogy fejbevágom egy túlméretezett cukkinivel. Ha már itt tartunk, elég kicsi. Tetszett, hogy majd’ felfalt a szemével. – De van egy apró bökkenő… 

- Mégpedig? – fordultam vele szembe, miközben kényszeredetten rágcsálni kezdtem a számat. 

- Én nem vagyok vega. 

- Oh. – Csak ennyit tudtam kinyögni, mire Alton felnevetett. Az arcom színe valószínűleg vetekedett a kezemben tartott paradicsoméval, amikor rádöbbentem, talán ő is szeretett volna velünk ünnepelni. 

- Nem akarok tolakodó lenni, ha ez gondot jelent nektek – tette hozzá gyorsan, majd elindult a fűszernövények felé. 

Eszem ágában sem volt kijavítani, mert… egyszerűen soha nem találkoztunk még olyan emberekkel, akik velünk együtt örültek volna az aktuális város meghódításának. Ahogy azt a hotelben tett látogatásunk, majd villámtávozásunk is mutatta, sokkal inkább utáltak, mint kedveltek minket. Ez valahogy mindig is kettőnkről szólt; Ashről és rólam. Persze, ezúttal sok dologban eltértünk a megszokott forgatókönyvtől – kibéreltünk egy lakást, én megismerkedtem Altonnal, Ash pedig úgy tűnt, hosszútávon is szeretne New Yorkban maradni. Mérgesen szusszantottam egyet, és elindultam Alton után, akit látszólag teljesen lefoglaltak a bazsalikom mágikus levelei. A hangsúly a látszólagon volt, ugyanis amint rám emelte a tekintetét, rögtön tudtam, hogy megbánta, amit pár perccel ezelőtt mondott. Nem volt dühös, neheztelő a pillantása, de rögtön tudtam, mi az ábra. Meghátrált, és ki vagyok én, hogy ezért hibáztassam, amikor Róma óta mást sem teszek, mint menekülök… 

A mentazöld színű álomalbérletünkig igyekeztünk olyan semmiségekről beszélgetni, mint: család, barátok, függőségek, kedvenc könyv, film, együttes, és végül az időjárás. Igen, sikerült lesüllyednem arra a szintre, hogy egy olyan sráccal, mint Alton a New York-i időjárásról beszélgettünk. Gratulálok, Raisa, ezt jól megcsináltad – gondolatban jól vállon is veregettem magam. Kínos volt. Több, mint kínos. Mikor négy lépcsőfokot megmászva hátrafordultam, hogy elbúcsúzzunk, csak még rosszabb lett a helyzet. Mindketten zavartan néztük a másikat, Alton pedig visszalépett az alatta lévő lépcsőre, ezzel is a tudtomra adva, nem lesz itt semmiféle összeborulás vagy kibékülés. Egyszeriben nagyon távolságtartó lett, én meg úgy döntöttem, semmit nem erőltetek. Sikerült egy meggyőző mosolyt varázsolnom az arcomra, majd egy hamarosan találkozunkkal elbúcsúzni, és mindezt úgy, hogy csak a súlyos ajtó becsapódása után engedtem ki magamból egy basszameget. 

- Ha nem lennék lenyűgözve a ténytől, hogy vega lasagne-t készítesz nekem, egészen biztos azt mondanám, dilinyós vagy – ült le a kanapéra Ash. – Én komolyan értékelem, hogy szerény személyemet többre becsülöd egy ilyen figyelemreméltó férfipéldánynál, de… felnőtt nő vagyok, és tudok rajtad osztozkodni! 

Kétkedő pillantással jutalmaztam iménti felszólalását. – Te? Osztozkodni? Muszáj, hogy emlékeztesselek a Jackie Bedlove-val folytatott harcodra, amikor… 

- Elég legyen! – sipította és a nyakamba vetette magát, mire mindketten a padlón kötöttünk ki. – Soha nem adlak neki, megértetted? – röhögött mellém gurulva. – De ha engem kérdezel és egy kicsit is hallgatsz rám, amit általában nem szoktál, ha pasikról van szó – fűzte hozzá tettetett sértettséggel –, akkor tedd félre a mártírkodást és a mi kis privát bulink után menj át hozzá. 

Pár percig csendben feküdtem a padlón és jó alaposan átgondoltam Ashley szavait. Az igazság az, hogy kettőnk közül mindig is én voltam a kevésbé bátor, de ha véletlenül úgy döntöttem, egyszer élek, most vagy soha, akkor ezer százalék, hogy csúnyán megégettem magam. Persze, nagyon jól tudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül, másokkal is megesik, de ilyenkor úgy tűnt, velem a kelleténél többször. Az agyam egy hátsó zugában jól tudtam, hogy nagy butaság lenne megvonni magamtól Alton társaságát, de a józanész azt diktálta, lassítanom kell a tempón; még ha mindezt a testem igencsak kétkedve fogadta is. Muszáj volt kitalálnom egy tervet, de még mielőtt bármiféle gondolat megfogalmazódhatott volna a fejemben, Ash kuncogása visszarántott a valóságba. Érdeklődve fordítottam felé a fejem, mire könnyedén feltornázta magát és egyúttal engem is felhúzott. 

- Gyerünk, Raisa, túlságosan józan vagy még a világmegváltó gondolatokhoz! – sápítozott affektálva, majd az iPodjához sétált és elindította a kedvenc lejátszási listáját. – Majd három üveg Heineken és a kedvenc fogásom után tárgyalhatunk – kacsintott rám.

Menekülésfüggők - 6. fejezet

Sziasztok! Szerda van, szóval itt vagyok, és itt az új feji is, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog Nektek. BabyAngel nevében is köszipuszi az előző fejezethez kapott kommentekért. És csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy holnap lesz a 18. szülinapom, szóóóval... naaagyon hízelgő lenne, ha kapnék egy-két kommentet :) Puszkó, Liz

6. fejezet: Hűtős gyilkos

Napsütés, New York, saját lakás.

Igen, azt hiszem, Raisával sikerült végre megállapodnunk. Mármint nem egymással, hanem egy albérlettel. Ami egészen takaros és tiszta, tekintve, hogy az előző tulajdonos csak pár napja költözött ki. Stephennek hívták, és remélhetőleg nem valami sorozatgyilkos, aki levágott ujjakat szórt szét a lakásban. Igazán nincs kedvem még jobban rettegni a takarítástól… Szerencsére penészt sem hagyott maga után (jól megnéztem), és… nos, egy kanapén, néhány bútoron, két ágyon és egy tévén kívül semmit nem hagyott nekünk. Csak egy guriga vécépapírt a mosdóban.

A lakásban két szoba volt: az egyik a nappali jobb, a másik a nappali bal oldaláról nyílott. Én azonnal lecsaptam a jobb oldalira, mert amellett a konyha, nem pedig a fürdőszoba helyezkedett el. Tudom, biztosan baromságnak tűnik, de otthon a szobám a fürdő mellett volt, és mindig is gyűlöltem a vízcsövek hangját, amikor éjszaka aludni próbáltam, és anyu, apu vagy az öcsém az éjjel kellős közepén kezdtek el zuhanyozni. Gyűlölöm a fürdőszoba melletti hálószobákat!

– Szóval van egy ágyam, két fiókom meg egy pókom – jött be Raisa az új szobámba, miközben én a bőröndömből pakoltam ki a cipőimet, és az ágyra sorakoztattam őket.

Pók? Tessék? Jól hallottam? Pók? Oké, csak semmi pánik! Az én szobámban biztos nincs pók. Raisáé az elátkozott szoba, hisz az van a fürdő mellett.

– Egy pók? – néztem barátnőmre ijedt szemekkel, mire ő csak csípőre tett kézzel bólintott. – Francba! – motyogtam magam elé, és tovább pakolásztam.

Raisa sóhajtott, majd lehuppant az ágyamra, és a körömágyát kezdte kapargatni. Tudtam ám, mire megy ki a játék!

– Oké – huppantam le az ágy másik végére. – Most, hogy Alton elhúzott, dumálhatunk róla.

Raisa egy pillanatra úgy nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek, de aztán szélesen elvigyorodott.

– Őrületes volt! – tört ki belőle.

– Hallottam…

– Alton egy vadállat! Tudod, van valami ebben a földrengés dologban – morfondírozott. – Tényleg megremegett az egész bolygó, amikor megcsókolt.

– Nem, Rais, az Alton ágya volt, csak túl hevesen ugrottatok rá. Hallottam. Jó régi lehet az az ágy.

– Fogd be! Hülye vagy – közölte Raisa egyfajta ténymegállapításként. – Az a kurva ébresztőóra! – sóhajtott, mintha ott sem lettem volna.

– Raisa… nyilván tisztában vagy vele, hogy Alton csak két háztömbnyire lakik tőlünk…

– Ó, az kettő volt? Nekem többnek tűnt. Mondjuk, háromnak.

– Raisa! – vágtam hozzá egy zoknit. – X darab fal van köztetek, és x mindenképpen kevesebb, mint tíz. És x kevesebb, mint tíz fal plusz egy pasi, aki rád van gerjedve egyenlő elég jó kilátások. Szóval… számtalan esélyed lesz még megbosszulni azt az ébresztőórát.

– Hűha, Ash! Azt hittem, harmadikban megbuktál matekból…

– Harmadikban megbuktam matekból – szűrtem ki a fogaim között, miközben gyilkosan néztem Raisára, amiért erre emlékeztetett.

– Oké. Éhes vagyok – ugrott le az ágyról, majd kinyújtózott, és hatalmasat recsegett a gerince. Áú!

– Jézusom, Alton teherbe ejtett! Hogy tudsz éhes lenni azután a három bagett után, amit Alton egész véletlenül úgy adott oda neked, hogy közben hozzáért a melledhez?

Raisa hirtelen elvigyorodott, majd komorrá vált az arca, ahogy rám nézett.

– Ne emlékeztess arra, hogy Alton hozzáért a mellemhez! – Azzal kiviharzott a szobából, én pedig hangosan nevettem.

A napot a nappali közepén ücsörögve töltöttük, miközben listát írtunk arról, mi mindent kell beszereznünk a lakásba. Nos, úgy tűnt, ez a lista végtelen lesz…

– Akarok egy szőrös fotelt! – kiáltotta Raisa izgatottan, és a papírjára írta, hogy „szőrös fotel”.

– Tudod, azon gondolkodom, miért nincs hűtőnk. Akik albérletben laknak, nem hurcolják magukkal a hűtőjüket – pillantottam Raisára gyanakodva.

– Talán Stephen és a hűtője között van valami belső, érzelmi kötődés.

– Mint köztem és a körömlakkok között?

– Olyasmi. Gondolom – bólogatott Raisa, de én továbbra is gyanakvóan néztem magam elé. – Istenem, el sem bírom képzelni, mi járhat a fejedben!

Megvontam a vállam, és ismét a listámra néztem, de közben csak arra tudtam gondolni, hogy Stephen hűtője tutira tele van levágott fejekkel, ezért hurcolja magával.

– Melót kell keresnünk – mondtam végül.

– Sürgősen! – értett egyet Raisa.

– Lehet, hogy sorozatgyilkos leszek – vetettem fel, mint egy mellékest. – Lesz egy hűtőm, amit majd páncélszekrénynek álcázok, és abban fogom tárolni az áldozataim testrészeit. Vagy hűtőket hagyok a gyilkosságok helyszínein. Én leszek a hűtős gyilkos.

Raisa nagyokat pislogva nézett rám, miközben „te-nem-vagy-normális” képet vágott, aztán hangos nevetésben tört ki. Olyanban, amilyenben csak ő tud.

– Nem vicceltem – közöltem.

– Persze, hogy nem vicceltél! – röhögött tovább Raisa, majd felpattant, és beledugta a lábát az ajtó mellett hagyott cipőjébe. – Ideje kimozdulnunk! Most már tényleg éhes vagyok.

– Kávéra vágyom – nyaltam meg a szám szélét.

– Na, mi lett az anonim koffeinista dologgal?

– Nem gondoltam át rendesen – feleltem, mire Raisa ismét felnevetett.

Az étvágyunkat (már, ami a kaját illeti) végül egy negyvenhatodik utcai Subway-ben csillapítottuk, aztán – igyekezvén nem eltévedni – elindultunk az orrunk után. Útközben vettem magamnak egy pohár kávét, ami semmilyen formában nem hasonlított az én sajátkészítésű, európai kávémhoz. Az egyik sarkon belebotlottunk egy árusba (valójában szó szerint, mert Raisa majdnem elesett egy igen kisméretű, négylábú kis szörnyetegben, ami inkább hasonlított egy patkányra, mint kutyára, és amit semmiféleképpen sem kellene embernek csakúgy, a járdán sétáltatniuk. Táskás kutya. Nem véletlenül gyártanak ezekhez a dögökhöz méregdrága táskákat, a francba is!)… Szóval találtunk egy árust az egyik sarkon, aki nagyjából a Jóisten lehetett, ugyanis a standja tele volt különböző színű és anyagú I LOVE NEW YORK feliratú felsőkkel. Nos, vettünk egy fehéret, mert a fehér I LOVE NEW YORK feliratú póló, azt hiszem, kötelező, ha New Yorkban jársz. Aztán vettünk egy feketét, mert a fekete menő. Raisa rávett, hogy vegyünk egy rózsaszínt is, mert az cuki, és ha más nem, hát aludni jó lesz benne. És szintén alvási vagy takarítási célokra vettünk még egy világoskéket és egy citromsárgát.

Mivel úgy láttuk, hogy egyelőre jobb nem feszegetni a határokat (tehát maximum egy-két utcával eltávolodni a lakásunktól), elindultunk vissza, a negyvennyolcadik utca felé. Végül is lesz még elég időnk a Met lépcsőjén ücsörögni és joghurtot kanalazni, mint Blair és Serena a Gossip Girlben.

– Stipi-stopi, én leszek Blair! – kiáltottam, miközben a nappali közepén mindketten az új pólóinkat próbálgattuk.

– Nem hasonlítasz Blairre – húzta át fején Raisa a rózsaszín felsőt.

– Te sem Serenára – vontam vállat.

– Azt hiszem, benned és Serenában viszont van némi közös.

– Tessék? Az kizárt! Gyűlölöm Serenát! Nem lehetek akkora ribanc, mint ő – szögeztem le, majd lekaptam magamról a világoskék pólót és nyúltam a feketéért.

– Nem vagy. Csak… több pasival csókolóztál, mint én.

– Oké, de te magasabb vagy nálam – érveltem. – Tehát nem lehetek Serena.

Raisa éppen visszavágni készült, de ekkor valaki kopogott az ajtón, mi pedig meglepve néztünk egymásra. Ki a fene kereshetne minket New Yorkban? Senkit sem ismertünk még errefelé. Miközben elindultam, hogy ajtót nyissak, fejben elterveztem, milyen pörgő rúgással fogom szemen rúgni Stephent, ha esetleg beállít a hűtőjével. Mármint… fogalmam sincs, hogy néz ki a pasas, de egy sorozatgyilkost csak felismer az ember, nem? Ráadásul a hűtője elég árulkodó jel lenne…

– Óh – fújtam ki a tüdőmbe ragadt levegőt, amikor a küszöb másik oldalán Altont pillantottam meg. Hát persze! Ki más kereshetne minket? Vagyis inkább Raisát.

– Szia! – mosolygott.

– Chuck Bass az! – kiáltottam vissza Raisának, miközben arrébb álltam, hogy Alton bejöhessen. – Szia! – köszöntem közben, ő pedig furán nézett rám, mintha kissé őrült lennék. Öhm, lehet.

– Mi? – kukucskált ki Raisa az előszobába, miközben épp a citromsárga I LOVE NEW YORK pólót húzta le a hasán. A pólót, amin átlátszott a fekete melltartója. És ahogy elnéztem, ez Altonnak is azonnal szembetűnt. – Óh, szia, Alton! – vigyorodott el barátnőm.

– Szia! – köszöntötte Alton, és majdnem sikerült rögtön elszakítania pillantását Raisa melltartójától. – Csak… átjöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e, és… hoztam nektek egy kis kaját – csörgette meg a kezében lévő barna zacskókat.  

– Remélem, semmi romlandót, ugyanis a hűtőnket elvitte a sorozatgyilkos – mondtam, miközben visszasétáltam a nappaliba, és elkezdtem összeszedni a szétdobált ruhadarabokat.

Raisa és Alton egy rövid pillanatig feltűnő csendbe burkolóztak, aztán Raisa behívta Altont a nappalinkba.

– Nos, nincs túl sok ülőalkalmatosságunk – mondta Raisa, miközben a kanapéra mutatott.

– De van egy guriga vécépapírunk – sétáltam ki az új szobámból, miután bevittem a ruháimat.

– Meg egy pókunk – tette hozzá Raisa, mire Alton csak halkan nevetett, és leült Raisa mellé.

– És most már van négy darab bagettetek, kólátok, pudingos fánkotok és sajtos rudatok. – Azzal Alton a kanapéra sorakoztatta a két zacskót.

– Sajtos… rúd – ismételte Raisa halkan, mintha csak magához beszélt volna, és azt hiszem, egész más dolgok jutottak eszébe a rúdról.

– Sajnos, a teljes kiőrlésű pereceket elhordták, pedig tudom, hogy a hamvas barack hadművelethez nem elég egy puszi. – Alton feltűnően éhesen bámult Raisára, akinek abban a pillanatban szinte hallottam is a szívritmuszavarát.

– Puszi és hamvas barack? A francba! – Megragadtam az egyik zacskót, és úgy döntöttem, jobb lesz nekem inkább az üres szobámban…