Menekülésfüggők - 7. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, mostanában mindig késésben vagyok magamhoz képest, de már itt is a 7. fejezet :) Remélem, vártátok, ahogy azt is, hogy Hozzánk hasonlóan Ti is izgatottan követitek hétről-hétre, mi sülhet még ki ebből a kalandból... :) Köszönjük az eddig érkezett véleményeket, kritikákat, továbbra se feledkezzetek meg róluk :) Nektek csak pár perc, nekünk pedig hetekig kitartó muníció ;) xo. Angel 

7. fejezet: Keserű pirula

Somebody mixed my medicine – üvöltöttem teli torokból, miközben igyekeztem nem kiejteni a kezemből kedvenc, szilva és jázmin illatú tusfürdőmet, amit abban a pillanatban alkalmi mikrofonként használtam. Kezdtem nagyon is megérteni, Ashley miért nem vállalkozott a fürdő melletti szoba elfoglalására… a saját hangomtól valószínűleg még én is kimenekültem volna az államból. Meg úgy egyáltalán a kontinensről. Mindegy, éneklésben Ash volt az ász, nem én. Épp ezért fogalmam sincs, miféle indíttatástól vezérelve törtem énekesi babérokra, de talán – hangsúlyozom, talán! – volt némi köze Altonhoz. Szó sincs arról, hogy szerenádot akartam volna neki adni, vagy valami ehhez hasonló, egyszerűen csak örültem, hogy felajánlotta, segít tájékozódni itt, ahol minden sarkon egy újabb meglepetés várja a gyanútlan bámészkodókat. Ha jól saccoltam, volt még tíz percem, amíg Alton végképp kitér a hitéből, és manhattani ősember módjára bedönti az ajtónkat azt üvöltve: Raisa, jönni velem! Na, ezt semmiképpen nem akartam kivárni. 

Felkaptam a kedvenc kockás ingemet, amit összecsomóztam a derekamon, meg egy éppen utamat keresztező farmer rövidnadrágot és fél lábon ugrálva indultam vissza a fürdőbe, hogy kezdjek valamit a hajammal. Először laza lófarokba fogtam, aztán rendetlen kontyba, de cseppet sem voltam elégedett a látvánnyal, így maradtam az egyetlen, pár másodpercet igénybe vevő folyamatnál, ami egyet jelentett a fonással. Már csak egy rikítószínű hajgumi kellett, a napszemüvegem meg a kedvenc táskám, és máris indulhattam volna, de ezek megkeresésével további, értékes perceket sikerült elvesztegetnem. Alton becsületére legyen mondva, egyáltalán nem lepődött meg a közel negyed órás késésemen, sőt, úgy tűnt, fel volt rá készülve. Elismerően füttyentett, amikor az ajtót kilökve kisétáltam a szikrázó napsütésbe, én pedig azonnal megajándékoztam egy széles mosollyal. 

- Szóval ez amolyan lakásavató buli? – tette fel a kérdést Alton, miközben Joe zöldséges standjánál nézelődtünk friss paradicsom után. Mivel túlságosan el voltam merülve a vega lasagne-m hozzávalóinak keresgélésben, így csak aprót biccentettem, mire újfent nekirugaszkodott. – Nem értem, miért nem nézünk egy olcsóbb éttermet a közelben… 

- Éttermet? – Úgy néztem rá, mint akivel az imént közölték, hogy bár póniló nincs raktáron, de törpehörcsögöt még kaphatok. Hahó! Póniló helyett törpehörcsög? – Én imádok főzni, Ash pedig szereti a főztömet – kardoskodtam a magam igaza mellett, majd eltöprengtem egy pillanatra. – Legalábbis többnyire – tettem hozzá gyorsan, majd felkaptam egy nagyobb fej vöröshagymát. 

- Megadom magam – emelte magasba mindkét kezét, én meg leplezetlen jókedvvel figyeltem, ahogy tetőtől talpig ismét végigmért. Komolyan, mintha azt mérlegelte volna, hogyha ott helyben letámad, mekkora az esélye, hogy fejbevágom egy túlméretezett cukkinivel. Ha már itt tartunk, elég kicsi. Tetszett, hogy majd’ felfalt a szemével. – De van egy apró bökkenő… 

- Mégpedig? – fordultam vele szembe, miközben kényszeredetten rágcsálni kezdtem a számat. 

- Én nem vagyok vega. 

- Oh. – Csak ennyit tudtam kinyögni, mire Alton felnevetett. Az arcom színe valószínűleg vetekedett a kezemben tartott paradicsoméval, amikor rádöbbentem, talán ő is szeretett volna velünk ünnepelni. 

- Nem akarok tolakodó lenni, ha ez gondot jelent nektek – tette hozzá gyorsan, majd elindult a fűszernövények felé. 

Eszem ágában sem volt kijavítani, mert… egyszerűen soha nem találkoztunk még olyan emberekkel, akik velünk együtt örültek volna az aktuális város meghódításának. Ahogy azt a hotelben tett látogatásunk, majd villámtávozásunk is mutatta, sokkal inkább utáltak, mint kedveltek minket. Ez valahogy mindig is kettőnkről szólt; Ashről és rólam. Persze, ezúttal sok dologban eltértünk a megszokott forgatókönyvtől – kibéreltünk egy lakást, én megismerkedtem Altonnal, Ash pedig úgy tűnt, hosszútávon is szeretne New Yorkban maradni. Mérgesen szusszantottam egyet, és elindultam Alton után, akit látszólag teljesen lefoglaltak a bazsalikom mágikus levelei. A hangsúly a látszólagon volt, ugyanis amint rám emelte a tekintetét, rögtön tudtam, hogy megbánta, amit pár perccel ezelőtt mondott. Nem volt dühös, neheztelő a pillantása, de rögtön tudtam, mi az ábra. Meghátrált, és ki vagyok én, hogy ezért hibáztassam, amikor Róma óta mást sem teszek, mint menekülök… 

A mentazöld színű álomalbérletünkig igyekeztünk olyan semmiségekről beszélgetni, mint: család, barátok, függőségek, kedvenc könyv, film, együttes, és végül az időjárás. Igen, sikerült lesüllyednem arra a szintre, hogy egy olyan sráccal, mint Alton a New York-i időjárásról beszélgettünk. Gratulálok, Raisa, ezt jól megcsináltad – gondolatban jól vállon is veregettem magam. Kínos volt. Több, mint kínos. Mikor négy lépcsőfokot megmászva hátrafordultam, hogy elbúcsúzzunk, csak még rosszabb lett a helyzet. Mindketten zavartan néztük a másikat, Alton pedig visszalépett az alatta lévő lépcsőre, ezzel is a tudtomra adva, nem lesz itt semmiféle összeborulás vagy kibékülés. Egyszeriben nagyon távolságtartó lett, én meg úgy döntöttem, semmit nem erőltetek. Sikerült egy meggyőző mosolyt varázsolnom az arcomra, majd egy hamarosan találkozunkkal elbúcsúzni, és mindezt úgy, hogy csak a súlyos ajtó becsapódása után engedtem ki magamból egy basszameget. 

- Ha nem lennék lenyűgözve a ténytől, hogy vega lasagne-t készítesz nekem, egészen biztos azt mondanám, dilinyós vagy – ült le a kanapéra Ash. – Én komolyan értékelem, hogy szerény személyemet többre becsülöd egy ilyen figyelemreméltó férfipéldánynál, de… felnőtt nő vagyok, és tudok rajtad osztozkodni! 

Kétkedő pillantással jutalmaztam iménti felszólalását. – Te? Osztozkodni? Muszáj, hogy emlékeztesselek a Jackie Bedlove-val folytatott harcodra, amikor… 

- Elég legyen! – sipította és a nyakamba vetette magát, mire mindketten a padlón kötöttünk ki. – Soha nem adlak neki, megértetted? – röhögött mellém gurulva. – De ha engem kérdezel és egy kicsit is hallgatsz rám, amit általában nem szoktál, ha pasikról van szó – fűzte hozzá tettetett sértettséggel –, akkor tedd félre a mártírkodást és a mi kis privát bulink után menj át hozzá. 

Pár percig csendben feküdtem a padlón és jó alaposan átgondoltam Ashley szavait. Az igazság az, hogy kettőnk közül mindig is én voltam a kevésbé bátor, de ha véletlenül úgy döntöttem, egyszer élek, most vagy soha, akkor ezer százalék, hogy csúnyán megégettem magam. Persze, nagyon jól tudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül, másokkal is megesik, de ilyenkor úgy tűnt, velem a kelleténél többször. Az agyam egy hátsó zugában jól tudtam, hogy nagy butaság lenne megvonni magamtól Alton társaságát, de a józanész azt diktálta, lassítanom kell a tempón; még ha mindezt a testem igencsak kétkedve fogadta is. Muszáj volt kitalálnom egy tervet, de még mielőtt bármiféle gondolat megfogalmazódhatott volna a fejemben, Ash kuncogása visszarántott a valóságba. Érdeklődve fordítottam felé a fejem, mire könnyedén feltornázta magát és egyúttal engem is felhúzott. 

- Gyerünk, Raisa, túlságosan józan vagy még a világmegváltó gondolatokhoz! – sápítozott affektálva, majd az iPodjához sétált és elindította a kedvenc lejátszási listáját. – Majd három üveg Heineken és a kedvenc fogásom után tárgyalhatunk – kacsintott rám.

Menekülésfüggők - 6. fejezet

Sziasztok! Szerda van, szóval itt vagyok, és itt az új feji is, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog Nektek. BabyAngel nevében is köszipuszi az előző fejezethez kapott kommentekért. És csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy holnap lesz a 18. szülinapom, szóóóval... naaagyon hízelgő lenne, ha kapnék egy-két kommentet :) Puszkó, Liz

6. fejezet: Hűtős gyilkos

Napsütés, New York, saját lakás.

Igen, azt hiszem, Raisával sikerült végre megállapodnunk. Mármint nem egymással, hanem egy albérlettel. Ami egészen takaros és tiszta, tekintve, hogy az előző tulajdonos csak pár napja költözött ki. Stephennek hívták, és remélhetőleg nem valami sorozatgyilkos, aki levágott ujjakat szórt szét a lakásban. Igazán nincs kedvem még jobban rettegni a takarítástól… Szerencsére penészt sem hagyott maga után (jól megnéztem), és… nos, egy kanapén, néhány bútoron, két ágyon és egy tévén kívül semmit nem hagyott nekünk. Csak egy guriga vécépapírt a mosdóban.

A lakásban két szoba volt: az egyik a nappali jobb, a másik a nappali bal oldaláról nyílott. Én azonnal lecsaptam a jobb oldalira, mert amellett a konyha, nem pedig a fürdőszoba helyezkedett el. Tudom, biztosan baromságnak tűnik, de otthon a szobám a fürdő mellett volt, és mindig is gyűlöltem a vízcsövek hangját, amikor éjszaka aludni próbáltam, és anyu, apu vagy az öcsém az éjjel kellős közepén kezdtek el zuhanyozni. Gyűlölöm a fürdőszoba melletti hálószobákat!

– Szóval van egy ágyam, két fiókom meg egy pókom – jött be Raisa az új szobámba, miközben én a bőröndömből pakoltam ki a cipőimet, és az ágyra sorakoztattam őket.

Pók? Tessék? Jól hallottam? Pók? Oké, csak semmi pánik! Az én szobámban biztos nincs pók. Raisáé az elátkozott szoba, hisz az van a fürdő mellett.

– Egy pók? – néztem barátnőmre ijedt szemekkel, mire ő csak csípőre tett kézzel bólintott. – Francba! – motyogtam magam elé, és tovább pakolásztam.

Raisa sóhajtott, majd lehuppant az ágyamra, és a körömágyát kezdte kapargatni. Tudtam ám, mire megy ki a játék!

– Oké – huppantam le az ágy másik végére. – Most, hogy Alton elhúzott, dumálhatunk róla.

Raisa egy pillanatra úgy nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek, de aztán szélesen elvigyorodott.

– Őrületes volt! – tört ki belőle.

– Hallottam…

– Alton egy vadállat! Tudod, van valami ebben a földrengés dologban – morfondírozott. – Tényleg megremegett az egész bolygó, amikor megcsókolt.

– Nem, Rais, az Alton ágya volt, csak túl hevesen ugrottatok rá. Hallottam. Jó régi lehet az az ágy.

– Fogd be! Hülye vagy – közölte Raisa egyfajta ténymegállapításként. – Az a kurva ébresztőóra! – sóhajtott, mintha ott sem lettem volna.

– Raisa… nyilván tisztában vagy vele, hogy Alton csak két háztömbnyire lakik tőlünk…

– Ó, az kettő volt? Nekem többnek tűnt. Mondjuk, háromnak.

– Raisa! – vágtam hozzá egy zoknit. – X darab fal van köztetek, és x mindenképpen kevesebb, mint tíz. És x kevesebb, mint tíz fal plusz egy pasi, aki rád van gerjedve egyenlő elég jó kilátások. Szóval… számtalan esélyed lesz még megbosszulni azt az ébresztőórát.

– Hűha, Ash! Azt hittem, harmadikban megbuktál matekból…

– Harmadikban megbuktam matekból – szűrtem ki a fogaim között, miközben gyilkosan néztem Raisára, amiért erre emlékeztetett.

– Oké. Éhes vagyok – ugrott le az ágyról, majd kinyújtózott, és hatalmasat recsegett a gerince. Áú!

– Jézusom, Alton teherbe ejtett! Hogy tudsz éhes lenni azután a három bagett után, amit Alton egész véletlenül úgy adott oda neked, hogy közben hozzáért a melledhez?

Raisa hirtelen elvigyorodott, majd komorrá vált az arca, ahogy rám nézett.

– Ne emlékeztess arra, hogy Alton hozzáért a mellemhez! – Azzal kiviharzott a szobából, én pedig hangosan nevettem.

A napot a nappali közepén ücsörögve töltöttük, miközben listát írtunk arról, mi mindent kell beszereznünk a lakásba. Nos, úgy tűnt, ez a lista végtelen lesz…

– Akarok egy szőrös fotelt! – kiáltotta Raisa izgatottan, és a papírjára írta, hogy „szőrös fotel”.

– Tudod, azon gondolkodom, miért nincs hűtőnk. Akik albérletben laknak, nem hurcolják magukkal a hűtőjüket – pillantottam Raisára gyanakodva.

– Talán Stephen és a hűtője között van valami belső, érzelmi kötődés.

– Mint köztem és a körömlakkok között?

– Olyasmi. Gondolom – bólogatott Raisa, de én továbbra is gyanakvóan néztem magam elé. – Istenem, el sem bírom képzelni, mi járhat a fejedben!

Megvontam a vállam, és ismét a listámra néztem, de közben csak arra tudtam gondolni, hogy Stephen hűtője tutira tele van levágott fejekkel, ezért hurcolja magával.

– Melót kell keresnünk – mondtam végül.

– Sürgősen! – értett egyet Raisa.

– Lehet, hogy sorozatgyilkos leszek – vetettem fel, mint egy mellékest. – Lesz egy hűtőm, amit majd páncélszekrénynek álcázok, és abban fogom tárolni az áldozataim testrészeit. Vagy hűtőket hagyok a gyilkosságok helyszínein. Én leszek a hűtős gyilkos.

Raisa nagyokat pislogva nézett rám, miközben „te-nem-vagy-normális” képet vágott, aztán hangos nevetésben tört ki. Olyanban, amilyenben csak ő tud.

– Nem vicceltem – közöltem.

– Persze, hogy nem vicceltél! – röhögött tovább Raisa, majd felpattant, és beledugta a lábát az ajtó mellett hagyott cipőjébe. – Ideje kimozdulnunk! Most már tényleg éhes vagyok.

– Kávéra vágyom – nyaltam meg a szám szélét.

– Na, mi lett az anonim koffeinista dologgal?

– Nem gondoltam át rendesen – feleltem, mire Raisa ismét felnevetett.

Az étvágyunkat (már, ami a kaját illeti) végül egy negyvenhatodik utcai Subway-ben csillapítottuk, aztán – igyekezvén nem eltévedni – elindultunk az orrunk után. Útközben vettem magamnak egy pohár kávét, ami semmilyen formában nem hasonlított az én sajátkészítésű, európai kávémhoz. Az egyik sarkon belebotlottunk egy árusba (valójában szó szerint, mert Raisa majdnem elesett egy igen kisméretű, négylábú kis szörnyetegben, ami inkább hasonlított egy patkányra, mint kutyára, és amit semmiféleképpen sem kellene embernek csakúgy, a járdán sétáltatniuk. Táskás kutya. Nem véletlenül gyártanak ezekhez a dögökhöz méregdrága táskákat, a francba is!)… Szóval találtunk egy árust az egyik sarkon, aki nagyjából a Jóisten lehetett, ugyanis a standja tele volt különböző színű és anyagú I LOVE NEW YORK feliratú felsőkkel. Nos, vettünk egy fehéret, mert a fehér I LOVE NEW YORK feliratú póló, azt hiszem, kötelező, ha New Yorkban jársz. Aztán vettünk egy feketét, mert a fekete menő. Raisa rávett, hogy vegyünk egy rózsaszínt is, mert az cuki, és ha más nem, hát aludni jó lesz benne. És szintén alvási vagy takarítási célokra vettünk még egy világoskéket és egy citromsárgát.

Mivel úgy láttuk, hogy egyelőre jobb nem feszegetni a határokat (tehát maximum egy-két utcával eltávolodni a lakásunktól), elindultunk vissza, a negyvennyolcadik utca felé. Végül is lesz még elég időnk a Met lépcsőjén ücsörögni és joghurtot kanalazni, mint Blair és Serena a Gossip Girlben.

– Stipi-stopi, én leszek Blair! – kiáltottam, miközben a nappali közepén mindketten az új pólóinkat próbálgattuk.

– Nem hasonlítasz Blairre – húzta át fején Raisa a rózsaszín felsőt.

– Te sem Serenára – vontam vállat.

– Azt hiszem, benned és Serenában viszont van némi közös.

– Tessék? Az kizárt! Gyűlölöm Serenát! Nem lehetek akkora ribanc, mint ő – szögeztem le, majd lekaptam magamról a világoskék pólót és nyúltam a feketéért.

– Nem vagy. Csak… több pasival csókolóztál, mint én.

– Oké, de te magasabb vagy nálam – érveltem. – Tehát nem lehetek Serena.

Raisa éppen visszavágni készült, de ekkor valaki kopogott az ajtón, mi pedig meglepve néztünk egymásra. Ki a fene kereshetne minket New Yorkban? Senkit sem ismertünk még errefelé. Miközben elindultam, hogy ajtót nyissak, fejben elterveztem, milyen pörgő rúgással fogom szemen rúgni Stephent, ha esetleg beállít a hűtőjével. Mármint… fogalmam sincs, hogy néz ki a pasas, de egy sorozatgyilkost csak felismer az ember, nem? Ráadásul a hűtője elég árulkodó jel lenne…

– Óh – fújtam ki a tüdőmbe ragadt levegőt, amikor a küszöb másik oldalán Altont pillantottam meg. Hát persze! Ki más kereshetne minket? Vagyis inkább Raisát.

– Szia! – mosolygott.

– Chuck Bass az! – kiáltottam vissza Raisának, miközben arrébb álltam, hogy Alton bejöhessen. – Szia! – köszöntem közben, ő pedig furán nézett rám, mintha kissé őrült lennék. Öhm, lehet.

– Mi? – kukucskált ki Raisa az előszobába, miközben épp a citromsárga I LOVE NEW YORK pólót húzta le a hasán. A pólót, amin átlátszott a fekete melltartója. És ahogy elnéztem, ez Altonnak is azonnal szembetűnt. – Óh, szia, Alton! – vigyorodott el barátnőm.

– Szia! – köszöntötte Alton, és majdnem sikerült rögtön elszakítania pillantását Raisa melltartójától. – Csak… átjöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e, és… hoztam nektek egy kis kaját – csörgette meg a kezében lévő barna zacskókat.  

– Remélem, semmi romlandót, ugyanis a hűtőnket elvitte a sorozatgyilkos – mondtam, miközben visszasétáltam a nappaliba, és elkezdtem összeszedni a szétdobált ruhadarabokat.

Raisa és Alton egy rövid pillanatig feltűnő csendbe burkolóztak, aztán Raisa behívta Altont a nappalinkba.

– Nos, nincs túl sok ülőalkalmatosságunk – mondta Raisa, miközben a kanapéra mutatott.

– De van egy guriga vécépapírunk – sétáltam ki az új szobámból, miután bevittem a ruháimat.

– Meg egy pókunk – tette hozzá Raisa, mire Alton csak halkan nevetett, és leült Raisa mellé.

– És most már van négy darab bagettetek, kólátok, pudingos fánkotok és sajtos rudatok. – Azzal Alton a kanapéra sorakoztatta a két zacskót.

– Sajtos… rúd – ismételte Raisa halkan, mintha csak magához beszélt volna, és azt hiszem, egész más dolgok jutottak eszébe a rúdról.

– Sajnos, a teljes kiőrlésű pereceket elhordták, pedig tudom, hogy a hamvas barack hadművelethez nem elég egy puszi. – Alton feltűnően éhesen bámult Raisára, akinek abban a pillanatban szinte hallottam is a szívritmuszavarát.

– Puszi és hamvas barack? A francba! – Megragadtam az egyik zacskót, és úgy döntöttem, jobb lesz nekem inkább az üres szobámban…

Menekülésfüggők - 5. fejezet

Sziasztok! Nézzétek el nekem, hogy nem sikerült tartanom magam a szerdai frisshez, de most végre meghoztam az ötödik fejezetet! :) Remélem, tetszeni fog, és megleptek pár építő jellegű kritikával :) Jó olvasást! xo. Angel 

 5. fejezet: Földrengés 

Én tényleg igyekeztem jó kislány módjára viselkedni, becsszó! Arról már igazán nem én tehettem, hogy Ash bogarat ültetett a fülembe… Azóta, hogy megemlítette, szexelnem kéne Altonnal, máson sem járt az eszem. Oké, tény, hogy régen voltam már pasival. Pont elég régen ahhoz, hogy gondolkodás nélkül rápattanjak egy ilyen félistenre – akárcsak a kutyám, Bee a reggeli kajaadagjára odahaza –, de még nem annyira régen, hogy akárki ágyába bemásszak, mint egy felelőtlen, hormontúltengéses kamasz. Ácsi! Miért akartam besavanyodott, frigid negyvenessé válni, akinek a kanálról az anyja legféltettebb ezüst evőeszközkészlete ugrik be és nem egy igazán érzéki póz az ágyban? Igenis, fiatal voltam, felelőtlen, és majd’ megvesztem, annyira kívántam azt a srácot ott, a másik szobában. A következő pillanatban drasztikus lépésre szántam el magam: lerúgtam az időközben lábamra tekeredett takarót, majd a sötétbe burkolózó konyhasziget felé vettem az irányt. 

Útközben közelebbről is megismerkedtem pár berendezési tárggyal, de még ez sem rettentett el a célomtól; a bensőmben tomboló két éhség közül a kevésbé veszélyeset választottam. Sör, két szelet pizza, egy üveg olívabogyó, apró tortácskára emlékeztető sütik, egy doboz tej, egy üveg ásványvíz és még több sör – ez volt minden, amit a hűtőben találtam. Elgondolkodva csavargattam az egyik elszabadult, arcomba hulló tincsemet, és közben felvettem a kedvenc pózomat, amit csak akkor teszek, ha nagyon elfeledkezem magamról és úgy általában a világról. Mindig is szerettem azt hinni, az egész egy roppant bonyolult és egyben kifinomult balett figurának tűnik egy ártatlan nézelődő számára, de Ash szerint ilyenkor leginkább úgy nézek ki, mint akinek sürgősen könnyítenie kell magán. Szokás szerint a bal lábamon egyensúlyozva a térdemhez nyomtam a jobb lábam talpát, és már nyúltam is az egyik marcipán bevonatú tortácska után, amikor valaki halkan szentségelni kezdett a közelemben. 

- Oh, Alton – pillantottam fel meglepetten. Nem tudom, miért ért olyan váratlanul, hogy megjelent a saját konyhájában, hiszen itt Ashley és én voltunk a vendégek. Jut is eszembe! Említettem már, mennyire szexis volt félig vizes hajával és álmos, lusta ragadozóra emlékeztető pillantásával? – Én csak megéheztem… – kezdtem mentegetőzni és gyorsan a számba tömtem a bűnre csábító sütit, mielőtt totálisan leégettem volna magam. 

Úgy tűnt, szórakoztatja a zavarom. – Semmi baj, szolgáld csak ki magad. Mrs. Prichard biztos odáig lesz az örömtől, ha megtudja, hogy a direkt neki készült, ír süteményből pont ő nem fog egy falatot sem enni a lánya eljegyzési partiján. 

- Micsoda? – tört ki belőlem a hitetlenkedés első hangja, ami valamiért elveszett az ízorgia okozta nyögésben. Isteni volt! – Ne haragudj, nem tudtam. Esetleg reggel süthetnénk egy újabb adagot – próbálkoztam bűnbánóan, közben pedig valamiért szégyentelenül megtetszett a gondolat, hogy Altonnal esetleg felforgatjuk az egész konyhát. Minden értelemben. 

- Csak vicceltem. – Egész közelről hallottam a hangját. Bemerészkedett a privát szférámba és… nevetett. Rajtam! – Azt a nővérem készítette a múlt heti családi összeröffenésen – nyugtatott meg. Hirtelen nagyon dühös voltam rá, és bármilyen hihetetlen, ezt lehetett még fokozni. – Gondoltam, ma este én leszek a lelkiismereted, aki nem hagyja, hogy bűnözz az édességimádat oltárán. 

- Szerinted kövér vagyok? – hangsúlyoztam ki azt a bizonyos szót, amit soha, semmilyen körülmények között nem szerettem volna hallani. Pláne nem tőle. – Ez itt – mutatottam lapos hasamra – kemény munka eredménye. A plusz kilók nem mennek le csak úgy, puszira, ezért a hamvas barack hadművelethez nagy adag kitartás szükséges és önuralom. – Dühösen méregettem, és őszintén úgy tűnt, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Velem. A kövérségemmel. 

Esküszöm, sírni lett volna kedvem. Megfeledkezve róla, hol is voltam éppen, fogtam magam és felültem a faborítású asztallapra, majd a számhoz emeltem az ujjamat és eltüntettem falánkságom bizonyítékát, az olvadó marcipánmázat. Igyekeztem a lehető legmélyebbre merülni az önsajnálatban, ezért nem tudom, mi döbbentett meg jobban – az, hogy a következő pillanatban Alton a kezemhez ért, vagy az, hogy mohó várakozással figyelte, mi lesz a reakcióm következő lépésére. Mit ne mondjak… az ájulás kerülgetett, amikor egyenként a szájába vette ujjaimat, majd forró nyelvével megismételte, amit nemrég még én tettem. Csak sokkal, de sokkal izgatóbban. Élesen szívtam be a levegőt, ezzel együtt Alton illatát is: szerecsendió és mandarin finom aromája töltötte be minden érzékemet. Megrészegülve kapaszkodtam a pólójába, miközben magamhoz rántva igyekeztem rájönni, hogyan tovább. Az agyam racionális oldala egyszerűen kikapcsolt, és hogy őszinte legyek, Alton sem volt nagy segítségemre. Orrával gyengéden bökdösni kezdte az arcom, mintha csak azt akarta volna üzenni, cselekedjek már; nem volt sürgető, én mégis tenni akartam valamit. Bármit. 

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végül izgága pillantásom összekapcsolódott az övével – egy perc, vagy csak egy szempillantás, de nem is érdekelt igazán. Váratlanul olyan vehemenciával kaptam az ajkai után, hogy azt hiszem, egy tizedmásodpercnyi időre még őt is sikerült meglepnem a reakciómmal. Alton érintései a végletek között ingázva szították fel a bensőmben tomboló vágyat; egyszerre volt óvatos és gyengéd, durva és mohó. Többet akartam ebből az érzésből, belőle, így sürgetően túrtam a hajába, ő pedig válaszul durván a csípőmbe marva kapott az ölébe, és elindult velem a hálószoba felé. Olyan robajjal vágta be mögöttünk az ajtót, majd nyomott neki teljes testével, hogy szerintem az egész negyvennyolcadik utca ettől volt hangos, és csak az nem hallotta meg, aki nem akarta. Gyanítottam, hogy Ash például nagyon is akarta. És hogy én mit akartam? Nos, annyit elárulhatok, a rövidtávú elképzeléseim között határozottan nem szerepelt Alton ébresztőórájának éles csipogása, és ahogy vágytól csillogó, sötét szemébe néztem, úgy tűnt, neki is egészen más tervei voltak. 

- Dolgoznom kell. – Forró lehelete továbbra is perzselte a bőrömet, testének rezdülései pedig árulkodóan jelezték, mennyire nincs ínyére ez a megállapítás. Mi tagadás, én is szívesebben vettem volna, ha engem dolgoz meg. 

- Semmi baj – nyögtem ki akadozó nyelvvel, majd lazítottam csípőjének szorításán, amit elégedetlen morgással vett tudomásul. 

A nappaliban lévő kanapé már egyáltalán nem volt hívogató, és teljesen biztos voltam benne, hogy aludni sem lennék képes, ezért fogtam a félredobott kockás takarót, majd Ash mellé kuporodtam, aki remek színésznő lévén igyekezett úgy tenni, mintha teljesen véletlenül szabadítana fel akkora helyet maga mellett, hogy pont elférjek. Kimondatlanul is hálás voltam neki, mert ott, a padlón fekve jöttem csak rá, hogy ebben az idegen városban egyedül ő a biztos pont az életemben, és azt szerettem volna, ha ez még nagyon-nagyon sokáig így is marad. 

Reggel természetesen nem úsztam meg a kérdéseket, sem az Ash típusú stand up comedy előadást, amit rögtön azzal nyitott meg, hogy először azt hitte, New Yorkban földrengés van az éjszaka közepén, majd azzal zárt, hogy legközelebb igazán vehetnénk egy tucat tojástartót, amivel hangszigetelhetjük Alton szobáját, így legalább levezetjük a felgyülemlett feszültséget. Utáltam érte, másrészt viszont hálás voltam, amiért megpróbálja elterelni a figyelmem a balul elsült éjszakámról. Ez egészen jól ment mindaddig, amíg tíz óra magasságában Alton be nem toppant az ajtón és közölte, ideje megnézni pár lakást a közelben. Nem tudtam, hogyan kellene viselkednem, ezért igyekeztem kizárni a tudatomból akaratromboló támadásait – véletlennek álcázott, vérlázítóan incselkedő érintéseit, lelkes beszámolói közben elejtett kétértelmű megjegyzéseit. Ekkor azonban még csak sejtésem sem volt róla, hogy Alton felér egy Ash által megjósolt földrengéssel – ha akar, könnyedén maga alá temet.

Menekülésfüggők - 4. fejezet

Sziasztok! Igazán nagyon szomorúan vettük tudomásul, hogy Angel egyetlen kommentet sem kapott az előző fejezethez, pedig az első fejezetnél még úgy tűnt, hogy nagy az érdeklődés a történet iránt. Remélem, ezúttal azért kapok majd egy-két kommentet, Angelnek nagyon tetszett a fejezetem :) Jó olvasást! Liz

4. fejezet: Megtestesült Jóisten

  

– Raisa! – rohantam fejvesztve a barátnőm felé, aki épp újdonsült Don Juanjával nevetgélt az asztalnál, ahol nagyjából húsz perce hagytam őket. Nem úgy terveztem, hogy máris elrángatom tőle, de az élet nem kívánságműsor. – El kell tűnnünk innen!

– Tessék? – meredt rám Raisa.

– Mondd csak, Alton, nincs véletlenül egy kalapod vagy egy baseballsapkád? – pillantottam a srácra, aki kíváncsian, vigyorát rejtegetve nézett vissza rám.

– Éppenséggel van egy…

– Ash, mi bajod? – vágott Raisa Alton szavába, és híres, gyilkos pillantásaival jutalmazott.

– Mrs. Morrison! – suttogtam, miközben közelebb hajoltam hozzá.

– Mi van vele?

– Ír! – kiáltottam. – Mrs. Morrison itt van, Raisa! Azt hiszem, nem fizetik meg túl jól a takarítónőket a Palace-ban.

– Tessék? Biztos vagy benne, hogy őt láttad? – nézett rám kétkedve.

– Igen, jézusom, igen! – Azzal kézen ragadtam Raisát, és az ajtó felé kezdtem rángatni.

– Nos, Alton, nagyon örülök, hogy találkoztunk! – kiáltotta vissza a válla fölött. – Ne haragudj, hogy így alakult! Remélem, azért látjuk még…

– Raisa, nem egy istenverte szappanoperában vagy, gyere már!

Az ajtó hangosan csapódott be mögöttünk, amikor kiértünk a kis kocsmából. Megálltunk a járda szélén, és az előttünk elsuhanó autókat kezdtük bámulni. Néhány percig csak csendben, mozdulatlanul ácsorogtunk egymás mellett – habár New Yorkban nem ajánlatos csakúgy álldogálni a járdán, mert egy perc alatt legalább tizenötször rúgtak bokán, és nagyjából négyszer akartak kilökni az autók elé.

– Na, és… most mihez is fogunk kezdeni? – törte meg Raisa a kettőnk közé beállt csendet.

– Hát, gondolom, elhozzuk a csomagjainkat a csomagmegörzőből, aztán… keresünk egy hotelt – vontam vállat, mire Raisa hangosan, gondterhelten felsóhajtott.

– Egy hotelt! – csattant fel. Most meg mi baja? Kérdőn néztem rá. – Nem megyek több hotelbe! – jelentette ki.

– Az utcán akarsz lakni?

– Nyilván! – csapott a combjára mérgesen.

– Raisa, mi bajod? Ha azért utálsz, mert elrángattalak Don Juantól…

– Nem azért utállak! – kiabálta, majd ismét felsóhajtott, de ezúttal nyugodtabban kezdte. – Nem is téged utállak. Csak… nem akarok többé hotelekben aludni. – Azzal fogta magát, leült a járdaszegélyre, én pedig csatlakoztam hozzá. – Miért nem keresünk egy albérletet? New Yorkban vagyunk, Ash! Annyi szarság után itt vagyunk, és… ezt akartuk, nem? New Yorkban lakni.

Ami azt illeti… végül is igen, ezt akartuk. Raisa ezt akarta. Én csak… a francba!

– Igen, igazad van – bólintottam, és egy mocskos, olajos csatornanyílást kezdtem bámulni.

– Nem költhetünk többé sem Palace-ra, sem Hiltonra, sőt a legolcsóbb hotelszobára sem. Eddig elhülyéskedtünk, Ashley, de… én most már komolyan akarom csinálni, érted?

– Értem. És… teljesen egyetértek veled.

Raisa rám mosolygott.

– De… – nem mintha pánikot akartam volna kelteni, vagy ilyesmi – hol találunk este fél kilenckor albérletet?

Raisa rám pillantott, pislogott néhányat, majd lemondóan fújta ki a levegőt a tüdejéből.

Azt hiszem, már mindketten azon morfondíroztunk, milyen érzés lehet bőröndökön aludni egy sikátorban, amikor ismerős hang szólalt meg a hátunk mögött:

– Nos, lányok, nem jutottatok túl messzire!

Kellemesen megvilágított nappali, szakadt reluxa az ablakon, kikopott kanapé a kormos kandallóval szemben, repedezett vakolat a plafonon és gyorsfagyasztott kajával megpakolt hűtő a konyhában… Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára ilyen otthonos helyen!

Amint beléptünk Alton lakásának ajtaján, azonnal szerelembe estem. Mintha csak hazaérkeztem volna! Igaza volt Raisának: elég volt már a hülye hotelszobákból, saját lakás kell nekünk! Valami állandó és otthonos, ami csak a miénk. Amit úgy rendezünk be, ahogy akarunk, ahová akkor viszünk fel pasit, amikor csak akarunk, és ahol annyi rumot iszunk meg a földön ülve, amennyi csak jól esik.

Mivel tényleg nem volt hová mennünk, készségesen mondtunk igent, amikor Alton felajánlotta, hogy nála tölthetjük az éjszakát, sőt azt ígérte, reggelre albérletet is intéz nekünk.

Na, jó, igazából Raisa nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy Altonnál aludjunk. Ami azt illeti, miután rábólintottam a dologra, úgy nézett rám, mintha megöltem volna a Mikulást, vagy ilyesmi.

– Nem kéne itt lennünk! – rágcsálta Raisa a körmét a kanapén ücsörögve, míg én a földön hevertem, és a lábamat kenegettem be azzal a hidratáló krémmel, amihez fel kellett túrnom az egész bőröndömet, hogy rábukkanjak.

Nem válaszoltam, csak nagyot sóhajtottam, és a fejemet ráztam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy Raisával vitázzak. Csak arra vágytam, hogy lehunyjam végre a szemem, és egy hatalmas nagyot aludjak.

És azt sem értettem, miért problémázott annyit. Elvégre tetszett neki Alton (mert hát a legjobb barátnők a pillanat törtrésze alatt észreveszik az ilyesmit, ugyebár), és ha felhozott ide minket, az valószínűleg azt jelentette, hogy nincs barátnője, tehát Raisának totál szabad volt a pálya, aminek abszolút örülnie kellett volna!

– Tudod, Raisa – kezdtem mégis hangosan – ha már úgyis New Yorkban maradunk, inkább el kéne kapnod Alton tökét ahelyett, hogy ott ülsz, és a körmödet rágcsálod.

Alton nem hallhatta, hogy mit mondok, mivel épp tusolt, de ha hallotta volna, sem érdekelt.

Raisa felháborodottan nézett rám, és láttam, hogy mondani akar valamit, de nem jött ki hang a torkán, csak tátogott, mint egy partra vetett hal.

– Mellesleg hatalmas szívességet tett nekünk, amit valahogyan meg kell neki hálálnunk, és ha engem kérdezel, kettőnk közül a te háládat értékelné jobban.

Raisa szája ekkor hitetlenkedve és megbotránkozva elkerekedett. Ezzel egy időben a fürdőszobából kiszűrődő víz csobogásának hangja is elhallgatott, a következő minutumban pedig Alton lépett a nappaliba, derekán nem mással, csak egy szál fehér törölközővel.

Sem pislogni, nyelni, levegőt venni vagy megmozdulni nem tudtunk. Vagy legalábbis az én reakcióm nagyjából ennyi volt – vagyis a nagy büdös semmi –, tehát Raisa azóta simán szörnyet halt a kanapén.

– Még mindig teljesen biztosak vagytok benne, hogy a nappaliban akartok aludni? – kérdezte Alton teljesen hétköznapian, mintha sötét, borzos hajából nem éppen vízcseppek hullottak volna a padlóra, és nem úgy nézett volna ki, mint a megtestesült Jóisten.

Mivel esélytelennek tűnt, hogy Raisa a közeljövőben visszatérjen a Föld nevű bolygóra, kénytelen voltam valahogy tartani a frontot.

– Öhm… igen – válaszoltam, majd megnyaltam a számat, mert valahogy… mintha hirtelen kiszáradt volna.

– Oké – túrt bele Alton vizes fürtjeibe. – Nos, ha bármire szükségetek van, visítsatok, vagy… addig kutassatok, míg meg nem találjátok, amit kerestek. Ha nem haragszotok, én elteszem magam holnapra, különben a holnapi villásreggelik bagett nélkül fognak lezajlani – sóhajtott, azzal elindult a szobája felé. – Jó éjt, lányok! – mondta, és közben jól láthatóan Raisára mosolygott, majd eltűnt a háló ajtaja mögött.

– Te is láttad? – rúgott vállon Raisa néhány perc múlva.

– A srácot, akinek csak egy darab törölköző takarta el a himbilimbijét, és aki határozottan rád van kattanva? Hát, igen, láttam – fordultam felé.

Raisa nem szólt semmit, csak hunyorogva méregetett, aztán megvonta a vállát, és elnyúlt a kanapén.  

Hé, mégis, kit akart átverni? Minden porcikájával csak arra vágyott, hogy utánamehessen, és egy hatalmasat hancúrozhasson vele. A vak is látta volna, hát akkor még én!

– Ne nézz így! – dünnyögte, és a fejére húzta az Altontól kapott, kockás takarót.

– Ő is akarja.

– Mi?! – bújt ki Raisa a takaró alól, és úgy nézett rám, mintha őrült lennék.

– Szexelned kéne vele – közöltem tárgyilagosan.

– Jó ég! Neked meg aludnod kellene! – Azzal fogta magát, és hátat fordított nekem.

– Jól van – feküdtem végig a földön, ahol kényelmesen megágyaztam magamnak. – De ha mégis engednél a kísértésnek, és az éjszaka közepén hancúrozni támadna kedved Altonnal, ne aggódj, én valószínűleg úgy fogok aludni, mint a bunda. De ha mégsem bíznál bennem, nyugodtan bedughatod a fülem vattával, vagy…

– Úristen, Ashley, fogd be! – dörmögte Raisa a párnája mélyéről, majd az asztali lámpa felé nyúlt, a nappali pedig sötétbe burkolózott… 

Menekülésfüggők - 3. fejezet

Sziasztok! :) Eljött a szerda, tehát itt a következő fejezet :) Igyekeztem hozni a színvonalat, aztán majd Ti eldöntitek, hogy ment. Köszönöm az első fejezethez érkezett kommenteket, és jó olvasást ;) xo, Angel 

3. fejezet: Papírkutyák

Kezdtem úgy érezni, ebben ’ZS’ kategóriás mozifilmben – ami éppenséggel az életünk, és egy nagyon-nagyon vékony, kiegyenesített, vörösesbarna, alma illatú hajszálon függ –, hogy egyedül én voltam ura a helyzetnek. Szerettem a saját fejem után menni, veszélyesen élni, de most legszívesebben kaszkadőrért kiáltottam volna! Ash meg… szokás szerint röhögő görcsöt kapott, így leküzdve halálfélelmét, mielőtt hivatalosan is megtapasztalhattuk volna, mit is jelent kétemeletnyi magasságból lezuhanni. Tökéletes időzítés. Az egyetlen gondolat, ami vigaszt nyújthatott volna, ha biztosítást kötök a nemesebbik felemre, mint megannyi sztár, mert az már biztos, hogy a tucatnyi bugyogónak hála az említett testrészem tökéletes állapotban marad fenn az örökkévalóság számára. Persze, csak akkor, ha valaki aranyba önti, vagy ilyesmi.

A szállodától nem messze valami szerencsétlen turista itt a piros, hol a pirost játszott abban a reményben, hogy megüti a főnyereményt és bevallom, rám fért volna egy jó adag az önbizalmából. Fejben gyorsan végigzongoráztam a lehetőségeinket, mert sokkal jobb választásnak tűnt azon vacillálni, miként halálozom el fiatalon, mint cselekedni és ténylegesen is meghalni. Hol vannak ilyenkor a New Yorkot jellemző tűzlépcsők?! Vettem pár mély lélegzetet, majd a mellettem toporgó, még mindig a nevetéstől pukkadozó barátnőmre néztem, akin egyre látványosabban ütköztek ki a tériszony tünetei. Jól van, képzeld azt, hogy egy bazinagy… sas vagy. Igen, egy sas! – bólogattam jóformán magamnak, amikor is eszembe jutott, hogy Ash szerint sokkal inkább hasonlítok egy szkafanderes pingvinre. A pingvinek pedig kurvára nem tudnak repülni – én meg még kevésbé. 

- Hé! Pszt! – Ugyanaz a szöveg, két különböző hang. Az enyém, meg egy idegené, aki a másodikról nézve leginkább egy nagyfejű hangyára hasonlított. Vagy egy makrélára? Oh, a fenébe, hagyjuk már az átkozott azonosulást a pingvinekkel! – Mi a fasz? – csúszott ki a számon. 

Az egy cseppet sem volt újdonság számomra, hogy New York ismerős, szabadságot pulzáló utcáin a hét utolsó napján is van élet, de csakis abban az esetben, ha túlbuzgó turista, boltos, vagy munkamániás vagy. Igen, ezt a röpke, négy napos ittlétünk alatt volt szerencsénk megtapasztalni, majd fokozatosan a magunkénak érezni. Bárki bármit mond, New Yorkban élni több, mint egyszerű sikk. Életérzés – méghozzá a világon az egyik legjobb. Csakhogy azt egyetlen útikönyv sem írta, hogy ehhez át kell élni szeplőtlen – haha! – létezésed egyik legmeredekebb kalandját, amiben együtt szerepel egy ötcsillagos manhattani hotel párkánya, egy fehér vászonnal letakart furgon, meg Te és a legjobb barátnőd. Oké, lassacskán kezdtem összerakni a képletet – merthogy a nyakamat tettem volna rá, hogy a srác azt akarta, ugorjunk a kocsija tetejére –, amikor is váratlanul Mrs. Morrison riadt, idős emberekre oly jellemző zihálást hallatva pislogott ránk a fürdő aprócska ablakából. 

Szerencsétlen sokkot kapott, ez rögtön egyértelművé vált anélkül is, hogy orvosi diplomát szereztem volna valamelyik zseniképzőben. Pont ilyen megnyúlt képet vágott az unokatesóm, miután rajtakapta a szüleit egy kis huncutkodáson a hűtő és a mosogatógép előtti konyhapulton. Nem is részletezném. Az öreglány hamarosan elkezd sikítozni, hívja az igazgatót, aztán jönnek a tűzoltók, a SWAT, a légierő… Hogyisne, inkább a halál! Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor Ash összeszedte magát annyira, hogy bevesse mentalista képességét. Könyörgöm, még csak nem is nézett ilyen tévéműsorokat, és ha valaki megkérdezte volna tőle, ki Uri Geller vagy Rodolfo, gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy biztos egy vadiúj cipőmárka, rossz marketingessel a háttérben. Hogy őszinte legyek, én mindig is kételkedtem benne, hogy ilyen tudást birtokolhat bárki ezen az elcseszett bolygón, drága barátnőm azonban erre is gyorsan rácáfolt. 

- Oh, Mrs. Morrison – kezdte Ash behízelgő hangon, amit csakis azokban az esetekben szokott megütni, ha az anyját akarta leszerelni valami átlátszó hazugsággal. – Ne ijedjen meg, nincs semmi baj. Ezt mind csak képzeli, ezek a látomások gyakoriak a maga korában, a háta mögött kismillió lépcsőfokkal. Most képzelje azt, hogy egy szkafanderes pingvin meg egy teve megy a sivatagban. Megvan? – Mrs. Morrison aprót bólintott. Nem lehet igaz, hogy ez az ócska duma működik! – Oké. Mennek, mendegélnek, aztán hopsz, leugranak és elúsznak a sivatag homokjával. Ez fog most történni, úgyhogy ne tessék aggódni, minden rendben lesz – zárta le a mondandóját, majd mielőtt bármit hozzáfűzhettem volna a kis magánszámához megszorította a kezem és elrugaszkodott a párkányról. Hogy mi volt a bibi? Az, hogy engem is magával rántott! 

- Nem hiszem el, hogy megtetted, Ashley! – sikítottam, miután alkalmi megmentőnk kocsijának tetején landoltunk. Épségben! 

Hihetetlen, de minden csontom egyben maradt, ez pedig már önmagában felért egy csodával; az egyetlen szervem, ami rendellenesen pozíciót váltott, a szívem volt. Két okból is. Egyrészt ugyebár nem éppen mindennapos, hogy kaszkadőröket megszégyenítő stílusban levetem magam valahonnan, másrészt meg ott volt ez a srác, aki egyszerre hatalmasat nőtt a szememben – és nem csak azért, mert már nem többemeletnyi magasságból szemléltem. Sötét tincsei ezerfelé meredeztek, ahogy felmászott a platóra, hogy segítsen nekünk lekászálódni, az ajkán játszó félmosoly pedig felért egy lottóötössel. A testemben felszabaduló adrenalin valósággal átmosta az agyam, én pedig hangos nevetéssel dőltem el Ash mellett, ahelyett, hogy elfogadtam volna a segítő jobbot. Bár másodpercekkel ezelőtt meg tudtam volna ölni, valahol mélyen hálás voltam neki az ehhez hasonló, hajmeresztő kalandokért. 

- Buli volt, nem? – vigyorgott Ash az arcomba. – Tudom, elég korai ilyesmit kérdezni, de talán egy ismétlés még belefér egyszer, igaz? 

- Szerintem ne feszítsd túl azt a bizonyos húrt, Ashley Lacey – vinnyogtam, majd ülőhelyzetbe tornáztam magam, hogy ismét farkasszemet nézhessek szócsatánk egyszemélyes közönségével. 

- Nos, lányok, Alton vagyok, és ezer bocs, nem akarok megzavarni semmit, tekintve, hogy sosem volt még két ilyen figyelemreméltó szállítmányom, de ha jól sejtem, az a rákvörös fejjel rohangáló, bajszos fazon nem túl boldog a szabadulóművészi képességeitektől – biccentett a hotel kapujában futkosó recepciós felé. – Ahogy az én főnököm sem lesz az, ha nem érek időben vissza a pékségbe – tette hozzá mellékesen. 

- Jesszusom, a bőröndök! – sikkantottam, mire Alton elnyomott egy kacagást. Nem vicces! A bőröndömben van az életem! Szó szerint! 

- Ha az alkalmi karácsonyfadíszekként funkcionáló két pár bőröndről, valamint kézitáskáról van szó, jelentem, az életem árán is biztonságba helyezem őket. Egy pillanat! – Azzal mintha ott se lett volna, eltűnt a szemem elől. 

Egy újabb sikeres szökéssel, valamint Altonnal a hátunk mögött végül nem bírtam magam visszafogni. – De... láttad, milyen cuki volt, ugye? – rángattam megszállott módjára Ash karját. – Ugye nem csak képzeltem? – Viccesen festhettem, mert Ashley szája túl sokszor rándult meg, mialatt eszeveszetten próbáltam rájönni, a srác a furgonjával nem csak látomás volt-e. 

- Hiszen egy pék. – Oké, egy pék. És? Manapság romantikus dolog, ha az embernek van egy pék pasija, nem? – Úgy értem... mit vársz? Reggelente ellövi az összes 'Te vagy az életem kuglófjának egyetlen mazsolája' kezdetű poént? Ugyan, Raisa... 

- Szerintem mindketten jól emlékszünk Kukás Barry-re – vágtam vissza, mire Ash megütött a táskájával. – Raisa! Igazán nem vethetsz a szememre egy olyan kapcsolatot, ami hatévesen élte virágát és mindössze két napig tartott! – gesztikulált hevesen. – Honnan tudhattam volna akkor, hogy kukás lesz, hm? – vágta csípőre a kezét. 

- Jól van, lapozzunk… végül is, Kukás Barry munkája eltörpül amellett a tény mellett, hogy hol alszunk ma éjjel – néztem rá sürgetőn. 

- Aludjunk Altonnál – vágta rá szenvtelenül, mire olyan képet vágtam, mintha azt javasolta volna, töltsük az éjszakát a Brooklyn híd alatt. – Most meg mi van? – csattant fel. –Te akartál reggelire croissantot, kakaóscsigát meg miegymás. Hát tőle garantáltan kapsz egy méreteset – kacsintott. 

- Miért nem szedünk fel mindjárt egy komplett hokicsapatot és alszunk velük a koleszban, mint a rossz lányok? – feleltem sötéten, mire Ash egyetértőnek szánt vállveregetéssel reagált. 

- Tudtam én, hogy nem vagy egy elveszett, apuci kislánya – mosolygott, majd kifutónak használva a Madison Avenue-t, elindult az 50th Streeten. 

Azt azért szögezzük le, hogy még mindig nem találtam egy főnyereménynek az ötletet, miszerint a bőröndöket leadjuk egy csomagmegörzőben, mi meg átöltözünk egy nyilvános wc-ben, és nekivágunk az éjszakának. Mindezt lesz, ami lesz alapon – természetesen. Ennél már csak az lett volna jobb, ha a taxiban kell átöltöznöm valami negyvenes éveit taposó kéjenc társaságában. Azonban minden rossz kedvem egy szempillantás alatt elillant, amikor megpillantottam a Puck Fair hívogató fényeit, nem sokkal később pedig meghallottam a számomra oly kedves rock slágerek semmihez sem hasonlítható dallamát. Egy csapásra megfeledkeztem a hátsómba nyilalló fájdalomról, az egész napos, sikertelen lakáskeresésről. Ashley-vel váltottunk egy sokatmondó pillantást, aztán átfurakodva egy kisebb csoporton, beléptünk New York legírebb kocsmájába. A pillantásom elidőzött egy-egy részleten – az egyszerre régies hangulatot idéző, mégis modern fa mennyezeten, a vibráló fényekkel megvilágított italkínálaton, a pult mögött szorgoskodó csaposokon, na, meg persze az aranyló nedűn, amire legszívesebben rávetettem volna magam. Hát… nem lett volna valami nőies lépés. 

- Később egy billiárdparti? – huppant le mellém Ash két korsó sörrel. Nos, ami azt illeti, az édeshármast csakis így tartom elképzelhetőnek. – Láttam fenn egy-két figyelemreméltó példányt, ha érted, mire gondolok – vonogatta a szemöldökét. 

Naná, hogy értettem, de amint egy hangos csoportosulás betódult az ajtón, akár egy birkacsorda, egészen másfajta gondolatok kavarogtak a fejemben. Kétség sem fér hozzá, vérbeli írek voltak: lazák, barátságosak, hangosak és határozottan szexisek. A figyelmem nem is kalandozott volna el egy-két percnél tovább, ha nem találkozik a pillantásom egy határozottan ismerős srácéval. Nem akartam hinni a szememnek. Alton ott állt a barátai gyűrűjében, miközben elővette azt a bugyiszaggató félmosolyt, amire szerintem többségben csakis az írek képesek. Ettől kezdve Ashley egyfolytában méretes csigákról, meg ottalvós bulikról fantáziált, aztán a sorsdöntő pillanatban, amikor Alton végre erőt vett magán és elindult az asztalunk felé, magunkra hagyott minket. 

- Ha engem kérdezel, az a sör engem illet – mutatott az előttem lévő korsóra, majd leült velem szemben. 

- És szerinted mi illet még meg téged? – kacérkodtam vele. Mentségemre szóljon, ekkorra már túl voltunk pár körön, de kicsit rá is játszottam a dologra. Nem voltam részeg, csak spicces, ahogyan gátlástalan sem, csupán határozott. Altonnak pedig szemlátomást tetszett ez az énem. – Nos? – várakozóan oldalra billentettem a fejem, jelezve, nagyon kíváncsi vagyok a válaszára. 

- Szerintem egy lehetőség mindenképpen, hogy megismerjelek – nevetett fel. – És te is engem. Hidd el, nem azzal töltöm a szabadidőm, hogy szuicid hajlamokkal megáldott fiatal lányokat mentek meg. Ennél jóval érdekesebb személyiség vagyok. 

- Valóban? – tettettem meglepettséget. – Érdekesebb, mint… mint egy földönkívüli? 

- Te találkoztál már ufóval? – hajolt hozzám közelebb bizalmasan. – Csak mert volt egy barátnőm, aki imádta ezeket a szürke kis lényeket és egyszer elutazott valami kimondhatatlan nevű porfészekbe, ahol valami gabonakörök között meztelenül táncolt egy csomó, hozzá hasonló megszállottal. 

- Most csak hülyéskedsz, igaz? – fulladoztam a visszaköhögött sörtől, de Alton arcán csak sértettséget láttam. – Na, ne! Nem lehet igaz! – váltottam én is suttogásra, mire végre ő is elnevette magát. A mosoly az arcán őszintének tűnt. Éppen annyira, amennyire az enyém is volt régen. – Érezted már úgy, hogy idegenek vesznek körül? – faggattam a tőlem telhető legcukibb, spicces lány stílusomban. 

- Öhm, hát… eddig még nem raboltak el az ufók. Valószínűleg nincs bennem semmi rendkívüli – vonta meg a vállát, igyekezvén elrejteni az arcára lopózó újabb mosolyt. 

Nem volt igaza. Volt valami iszonyú szexi abban, ahogy az ajkába lőtt piercinget harapdálta, mikor gondolkodott, vagy kócos, fekete hajában és a Martens bakancsában. Gondolatban már a ruha alatt rejtegetett titkaitól is megfosztottam, amikor Ash váratlanul berobbant a látóterembe...