Menekülésfüggők - 3. fejezet

Sziasztok! :) Eljött a szerda, tehát itt a következő fejezet :) Igyekeztem hozni a színvonalat, aztán majd Ti eldöntitek, hogy ment. Köszönöm az első fejezethez érkezett kommenteket, és jó olvasást ;) xo, Angel 

3. fejezet: Papírkutyák

Kezdtem úgy érezni, ebben ’ZS’ kategóriás mozifilmben – ami éppenséggel az életünk, és egy nagyon-nagyon vékony, kiegyenesített, vörösesbarna, alma illatú hajszálon függ –, hogy egyedül én voltam ura a helyzetnek. Szerettem a saját fejem után menni, veszélyesen élni, de most legszívesebben kaszkadőrért kiáltottam volna! Ash meg… szokás szerint röhögő görcsöt kapott, így leküzdve halálfélelmét, mielőtt hivatalosan is megtapasztalhattuk volna, mit is jelent kétemeletnyi magasságból lezuhanni. Tökéletes időzítés. Az egyetlen gondolat, ami vigaszt nyújthatott volna, ha biztosítást kötök a nemesebbik felemre, mint megannyi sztár, mert az már biztos, hogy a tucatnyi bugyogónak hála az említett testrészem tökéletes állapotban marad fenn az örökkévalóság számára. Persze, csak akkor, ha valaki aranyba önti, vagy ilyesmi.

A szállodától nem messze valami szerencsétlen turista itt a piros, hol a pirost játszott abban a reményben, hogy megüti a főnyereményt és bevallom, rám fért volna egy jó adag az önbizalmából. Fejben gyorsan végigzongoráztam a lehetőségeinket, mert sokkal jobb választásnak tűnt azon vacillálni, miként halálozom el fiatalon, mint cselekedni és ténylegesen is meghalni. Hol vannak ilyenkor a New Yorkot jellemző tűzlépcsők?! Vettem pár mély lélegzetet, majd a mellettem toporgó, még mindig a nevetéstől pukkadozó barátnőmre néztem, akin egyre látványosabban ütköztek ki a tériszony tünetei. Jól van, képzeld azt, hogy egy bazinagy… sas vagy. Igen, egy sas! – bólogattam jóformán magamnak, amikor is eszembe jutott, hogy Ash szerint sokkal inkább hasonlítok egy szkafanderes pingvinre. A pingvinek pedig kurvára nem tudnak repülni – én meg még kevésbé. 

- Hé! Pszt! – Ugyanaz a szöveg, két különböző hang. Az enyém, meg egy idegené, aki a másodikról nézve leginkább egy nagyfejű hangyára hasonlított. Vagy egy makrélára? Oh, a fenébe, hagyjuk már az átkozott azonosulást a pingvinekkel! – Mi a fasz? – csúszott ki a számon. 

Az egy cseppet sem volt újdonság számomra, hogy New York ismerős, szabadságot pulzáló utcáin a hét utolsó napján is van élet, de csakis abban az esetben, ha túlbuzgó turista, boltos, vagy munkamániás vagy. Igen, ezt a röpke, négy napos ittlétünk alatt volt szerencsénk megtapasztalni, majd fokozatosan a magunkénak érezni. Bárki bármit mond, New Yorkban élni több, mint egyszerű sikk. Életérzés – méghozzá a világon az egyik legjobb. Csakhogy azt egyetlen útikönyv sem írta, hogy ehhez át kell élni szeplőtlen – haha! – létezésed egyik legmeredekebb kalandját, amiben együtt szerepel egy ötcsillagos manhattani hotel párkánya, egy fehér vászonnal letakart furgon, meg Te és a legjobb barátnőd. Oké, lassacskán kezdtem összerakni a képletet – merthogy a nyakamat tettem volna rá, hogy a srác azt akarta, ugorjunk a kocsija tetejére –, amikor is váratlanul Mrs. Morrison riadt, idős emberekre oly jellemző zihálást hallatva pislogott ránk a fürdő aprócska ablakából. 

Szerencsétlen sokkot kapott, ez rögtön egyértelművé vált anélkül is, hogy orvosi diplomát szereztem volna valamelyik zseniképzőben. Pont ilyen megnyúlt képet vágott az unokatesóm, miután rajtakapta a szüleit egy kis huncutkodáson a hűtő és a mosogatógép előtti konyhapulton. Nem is részletezném. Az öreglány hamarosan elkezd sikítozni, hívja az igazgatót, aztán jönnek a tűzoltók, a SWAT, a légierő… Hogyisne, inkább a halál! Már éppen szóra nyitottam a számat, amikor Ash összeszedte magát annyira, hogy bevesse mentalista képességét. Könyörgöm, még csak nem is nézett ilyen tévéműsorokat, és ha valaki megkérdezte volna tőle, ki Uri Geller vagy Rodolfo, gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy biztos egy vadiúj cipőmárka, rossz marketingessel a háttérben. Hogy őszinte legyek, én mindig is kételkedtem benne, hogy ilyen tudást birtokolhat bárki ezen az elcseszett bolygón, drága barátnőm azonban erre is gyorsan rácáfolt. 

- Oh, Mrs. Morrison – kezdte Ash behízelgő hangon, amit csakis azokban az esetekben szokott megütni, ha az anyját akarta leszerelni valami átlátszó hazugsággal. – Ne ijedjen meg, nincs semmi baj. Ezt mind csak képzeli, ezek a látomások gyakoriak a maga korában, a háta mögött kismillió lépcsőfokkal. Most képzelje azt, hogy egy szkafanderes pingvin meg egy teve megy a sivatagban. Megvan? – Mrs. Morrison aprót bólintott. Nem lehet igaz, hogy ez az ócska duma működik! – Oké. Mennek, mendegélnek, aztán hopsz, leugranak és elúsznak a sivatag homokjával. Ez fog most történni, úgyhogy ne tessék aggódni, minden rendben lesz – zárta le a mondandóját, majd mielőtt bármit hozzáfűzhettem volna a kis magánszámához megszorította a kezem és elrugaszkodott a párkányról. Hogy mi volt a bibi? Az, hogy engem is magával rántott! 

- Nem hiszem el, hogy megtetted, Ashley! – sikítottam, miután alkalmi megmentőnk kocsijának tetején landoltunk. Épségben! 

Hihetetlen, de minden csontom egyben maradt, ez pedig már önmagában felért egy csodával; az egyetlen szervem, ami rendellenesen pozíciót váltott, a szívem volt. Két okból is. Egyrészt ugyebár nem éppen mindennapos, hogy kaszkadőröket megszégyenítő stílusban levetem magam valahonnan, másrészt meg ott volt ez a srác, aki egyszerre hatalmasat nőtt a szememben – és nem csak azért, mert már nem többemeletnyi magasságból szemléltem. Sötét tincsei ezerfelé meredeztek, ahogy felmászott a platóra, hogy segítsen nekünk lekászálódni, az ajkán játszó félmosoly pedig felért egy lottóötössel. A testemben felszabaduló adrenalin valósággal átmosta az agyam, én pedig hangos nevetéssel dőltem el Ash mellett, ahelyett, hogy elfogadtam volna a segítő jobbot. Bár másodpercekkel ezelőtt meg tudtam volna ölni, valahol mélyen hálás voltam neki az ehhez hasonló, hajmeresztő kalandokért. 

- Buli volt, nem? – vigyorgott Ash az arcomba. – Tudom, elég korai ilyesmit kérdezni, de talán egy ismétlés még belefér egyszer, igaz? 

- Szerintem ne feszítsd túl azt a bizonyos húrt, Ashley Lacey – vinnyogtam, majd ülőhelyzetbe tornáztam magam, hogy ismét farkasszemet nézhessek szócsatánk egyszemélyes közönségével. 

- Nos, lányok, Alton vagyok, és ezer bocs, nem akarok megzavarni semmit, tekintve, hogy sosem volt még két ilyen figyelemreméltó szállítmányom, de ha jól sejtem, az a rákvörös fejjel rohangáló, bajszos fazon nem túl boldog a szabadulóművészi képességeitektől – biccentett a hotel kapujában futkosó recepciós felé. – Ahogy az én főnököm sem lesz az, ha nem érek időben vissza a pékségbe – tette hozzá mellékesen. 

- Jesszusom, a bőröndök! – sikkantottam, mire Alton elnyomott egy kacagást. Nem vicces! A bőröndömben van az életem! Szó szerint! 

- Ha az alkalmi karácsonyfadíszekként funkcionáló két pár bőröndről, valamint kézitáskáról van szó, jelentem, az életem árán is biztonságba helyezem őket. Egy pillanat! – Azzal mintha ott se lett volna, eltűnt a szemem elől. 

Egy újabb sikeres szökéssel, valamint Altonnal a hátunk mögött végül nem bírtam magam visszafogni. – De... láttad, milyen cuki volt, ugye? – rángattam megszállott módjára Ash karját. – Ugye nem csak képzeltem? – Viccesen festhettem, mert Ashley szája túl sokszor rándult meg, mialatt eszeveszetten próbáltam rájönni, a srác a furgonjával nem csak látomás volt-e. 

- Hiszen egy pék. – Oké, egy pék. És? Manapság romantikus dolog, ha az embernek van egy pék pasija, nem? – Úgy értem... mit vársz? Reggelente ellövi az összes 'Te vagy az életem kuglófjának egyetlen mazsolája' kezdetű poént? Ugyan, Raisa... 

- Szerintem mindketten jól emlékszünk Kukás Barry-re – vágtam vissza, mire Ash megütött a táskájával. – Raisa! Igazán nem vethetsz a szememre egy olyan kapcsolatot, ami hatévesen élte virágát és mindössze két napig tartott! – gesztikulált hevesen. – Honnan tudhattam volna akkor, hogy kukás lesz, hm? – vágta csípőre a kezét. 

- Jól van, lapozzunk… végül is, Kukás Barry munkája eltörpül amellett a tény mellett, hogy hol alszunk ma éjjel – néztem rá sürgetőn. 

- Aludjunk Altonnál – vágta rá szenvtelenül, mire olyan képet vágtam, mintha azt javasolta volna, töltsük az éjszakát a Brooklyn híd alatt. – Most meg mi van? – csattant fel. –Te akartál reggelire croissantot, kakaóscsigát meg miegymás. Hát tőle garantáltan kapsz egy méreteset – kacsintott. 

- Miért nem szedünk fel mindjárt egy komplett hokicsapatot és alszunk velük a koleszban, mint a rossz lányok? – feleltem sötéten, mire Ash egyetértőnek szánt vállveregetéssel reagált. 

- Tudtam én, hogy nem vagy egy elveszett, apuci kislánya – mosolygott, majd kifutónak használva a Madison Avenue-t, elindult az 50th Streeten. 

Azt azért szögezzük le, hogy még mindig nem találtam egy főnyereménynek az ötletet, miszerint a bőröndöket leadjuk egy csomagmegörzőben, mi meg átöltözünk egy nyilvános wc-ben, és nekivágunk az éjszakának. Mindezt lesz, ami lesz alapon – természetesen. Ennél már csak az lett volna jobb, ha a taxiban kell átöltöznöm valami negyvenes éveit taposó kéjenc társaságában. Azonban minden rossz kedvem egy szempillantás alatt elillant, amikor megpillantottam a Puck Fair hívogató fényeit, nem sokkal később pedig meghallottam a számomra oly kedves rock slágerek semmihez sem hasonlítható dallamát. Egy csapásra megfeledkeztem a hátsómba nyilalló fájdalomról, az egész napos, sikertelen lakáskeresésről. Ashley-vel váltottunk egy sokatmondó pillantást, aztán átfurakodva egy kisebb csoporton, beléptünk New York legírebb kocsmájába. A pillantásom elidőzött egy-egy részleten – az egyszerre régies hangulatot idéző, mégis modern fa mennyezeten, a vibráló fényekkel megvilágított italkínálaton, a pult mögött szorgoskodó csaposokon, na, meg persze az aranyló nedűn, amire legszívesebben rávetettem volna magam. Hát… nem lett volna valami nőies lépés. 

- Később egy billiárdparti? – huppant le mellém Ash két korsó sörrel. Nos, ami azt illeti, az édeshármast csakis így tartom elképzelhetőnek. – Láttam fenn egy-két figyelemreméltó példányt, ha érted, mire gondolok – vonogatta a szemöldökét. 

Naná, hogy értettem, de amint egy hangos csoportosulás betódult az ajtón, akár egy birkacsorda, egészen másfajta gondolatok kavarogtak a fejemben. Kétség sem fér hozzá, vérbeli írek voltak: lazák, barátságosak, hangosak és határozottan szexisek. A figyelmem nem is kalandozott volna el egy-két percnél tovább, ha nem találkozik a pillantásom egy határozottan ismerős srácéval. Nem akartam hinni a szememnek. Alton ott állt a barátai gyűrűjében, miközben elővette azt a bugyiszaggató félmosolyt, amire szerintem többségben csakis az írek képesek. Ettől kezdve Ashley egyfolytában méretes csigákról, meg ottalvós bulikról fantáziált, aztán a sorsdöntő pillanatban, amikor Alton végre erőt vett magán és elindult az asztalunk felé, magunkra hagyott minket. 

- Ha engem kérdezel, az a sör engem illet – mutatott az előttem lévő korsóra, majd leült velem szemben. 

- És szerinted mi illet még meg téged? – kacérkodtam vele. Mentségemre szóljon, ekkorra már túl voltunk pár körön, de kicsit rá is játszottam a dologra. Nem voltam részeg, csak spicces, ahogyan gátlástalan sem, csupán határozott. Altonnak pedig szemlátomást tetszett ez az énem. – Nos? – várakozóan oldalra billentettem a fejem, jelezve, nagyon kíváncsi vagyok a válaszára. 

- Szerintem egy lehetőség mindenképpen, hogy megismerjelek – nevetett fel. – És te is engem. Hidd el, nem azzal töltöm a szabadidőm, hogy szuicid hajlamokkal megáldott fiatal lányokat mentek meg. Ennél jóval érdekesebb személyiség vagyok. 

- Valóban? – tettettem meglepettséget. – Érdekesebb, mint… mint egy földönkívüli? 

- Te találkoztál már ufóval? – hajolt hozzám közelebb bizalmasan. – Csak mert volt egy barátnőm, aki imádta ezeket a szürke kis lényeket és egyszer elutazott valami kimondhatatlan nevű porfészekbe, ahol valami gabonakörök között meztelenül táncolt egy csomó, hozzá hasonló megszállottal. 

- Most csak hülyéskedsz, igaz? – fulladoztam a visszaköhögött sörtől, de Alton arcán csak sértettséget láttam. – Na, ne! Nem lehet igaz! – váltottam én is suttogásra, mire végre ő is elnevette magát. A mosoly az arcán őszintének tűnt. Éppen annyira, amennyire az enyém is volt régen. – Érezted már úgy, hogy idegenek vesznek körül? – faggattam a tőlem telhető legcukibb, spicces lány stílusomban. 

- Öhm, hát… eddig még nem raboltak el az ufók. Valószínűleg nincs bennem semmi rendkívüli – vonta meg a vállát, igyekezvén elrejteni az arcára lopózó újabb mosolyt. 

Nem volt igaza. Volt valami iszonyú szexi abban, ahogy az ajkába lőtt piercinget harapdálta, mikor gondolkodott, vagy kócos, fekete hajában és a Martens bakancsában. Gondolatban már a ruha alatt rejtegetett titkaitól is megfosztottam, amikor Ash váratlanul berobbant a látóterembe...