Menekülésfüggők - 1. fejezet

Sziasztok! :) 

Ahogy azt ígértem, ebéd után itt is a hamvas, friss első fejezete a közös történetünknek :) Reméljük, hogy hozzánk hasonlóan Ti is élvezni fogjátok Ashley és Raisa kalandjait! :) Jó olvasást ;) xo, Angel 

 1. fejezet: Kösd fel a bugyid, kisanyám! 

Hétfő, Kedd, Szerda… hogy őszinte legyek, lövésem sem volt, miért számolgattam a bugyikat, amikor tökéletesen tisztában voltam vele, hány darabot pakoltam el, miután magunk mögött hagytuk Londont – persze az már más kérdés, mennyi falatnyi darab fért el rajtam egyszerre. Csütörtök, Péntek, Szombat… és ha már itt tartunk, talán az is magyarázatra szorulna, miért rángattunk magunkra eszementek módjára minél több ruhadarabot Ashley-vel. Nem, nem voltunk mindig öribarik, BFF-ek, sőt, azt sem mondhatnám, hogy egész életünkben szimbiózisban éltünk egymással, mint a legtöbb korunkbeli. Minket valami egészen más kötött össze; mintha az elbaszottság egyformán bele lett volna kódolva a DNS-ünkbe, ezért bár csak képletesen, de testvérekként tekintettünk egymásra. 

- Ashley, itt a kávéd. Fogd és idd – toltam az orra alá, amíg ő egy újabb, ruhának csak jóindulattal nevezhető anyagfoszlányt igazított el magán. 

- Raisa! Nagyon jól tudod, hogy jelenleg anonim koffeinista vagyok! – támadt nekem tettetett sértettséggel, de láttam az arcán azt az elszántságot, amit csak két dolog váltott ki belőle: a kávé és a pasik. Kellett neki. Mármint a kávé. – Ennek ellenére képes vagy ilyen aljas módon megvesztegetni! – háborgott tovább. 

- Ühüm, persze – fordítottam neki hátat, majd lehuppantam a hatalmas, frissen bevetett ágyra, hogy fogalmazzak egy frappáns búcsúüzenet félét, amit minden helyszínen magunk mögött hagytunk – tudjátok, egyfajta sajátos bocsánatkérésként. – Mit szólnál ehhez: Jövőre is szívesen benéznénk? 

- Nekem jobban tetszene, ha azt írnád: A kégli szuper volt, bár őszintén szólva az itteni személyzet nem szarta össze magát túlságosan nagy igyekezetében, hogy a kedvünkre tegyen. Mit szólsz? Amúgy meg miért nem várjuk meg a jó estét csokit, hm? – kuncogott Ash, miközben leült mellém, majd szemügyre vette a Palace Hotel jellegzetes levélpapírját, rajta az én, kacskaringós kézírásommal. Persze, már megint a csoki. Az apró, ám annál ínycsiklandóbb boldogsághormon adagunk, amit ittlétünk három napja alatt egyszer sem hagytunk ki. – Mrs. Wayland-Morgenstern-Herondale-Lightwood? 

- Te beszélsz, Mrs. Therdson? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, utalva az atombiztos, lebukásmentes álneveinkre, amelyekkel bejelentkeztünk. Mondjuk úgy, én bérelt helyet váltottam magamnak a pszichiátrián, egyenesen a skizofréniások népes táborába. Ash meg… ő majd megússza egy laza kis kezdő darabolós gyilkosok számára kifejlesztett terápiával. – Inkább írd alá, aztán induljunk! 

Ha a menekülésen kívül bármi mást meg kellene említenem, amiben mindketten, egyformán profik voltunk, hát az bizony a stílusos lelécelés lenne. Hol is kezdhetném? Talán közös életünk első állomásánál, Párizsnál, ahová azért ruccantunk ki, hogy megünnepeljük Ash születésnapját. Nem akármelyiket! Dobpergést kérek: egészen pontosan a tizenkilencediket, amit azzal koronáztunk meg, hogy kidobattuk magunkat Párizs egy négycsillagos szállodájából. Rum. Ez volt az egyetlen biztos emlékem a másnapból, meg egy kétajtós, ’kretén pingvin’, aki Ezio néven hasonult meg előttünk. És ha már itt tartunk, meg kell említenem, hogy egyáltalán nem bukom a pingvinekre. A jeligém: retardált fókák előnyben! Aztán ott volt Róma és Nicola. Nos, ez egy igen hosszú történet, amely kimerül egy csipetnyi – de tényleg csak egy csipetnyi! – erotikában, meg egy hangyányi egyház elleni merényletben. Végül pedig ott volt London, egy kifizetetlen éttermi számla, amit Rihanna Umbrellájával rendeztünk. Függőségek, amelyektől az emberek többsége nem tud szabadulni: alkohol, drog, cigi, szerencsejáték, szex – számtalan forma, számtalan megközelítés, nekünk mégis csupán a menekülés mámoros, színtiszta lökete hozta el a másnapot… 

2009 májusa, Róma 

Hogy miből tudhatod, kik az igazi barátaid? Nem kellenek magasztos szavak, nyálas összeborulások, a recept ennél sokkal, de sokkal egyszerűbb: csak menj be Róma öt különböző szex shopjába, ahol próbáld meg elkerülni az éhes férfiak pillantását, miközben ártatlan mosollyal az arcodon apácajelmezek iránt érdeklődsz. Mindjárt kettő után! Ha ebből állna egy ’Hogyan bizonyítsuk barátságunkat’ nevű záróvizsga, elmondhatnám magamról, hogy a maximumot teljesítettem, hiszen alig két óra leforgása alatt mindent beszereztem, amire szükségünk volt, és elégedetten, két apácaruhával a kezemben sétálgattam végig a szállásunktól nem messze fekvő téren. Képzeletben már láttam is Nicola arcát, amikor megpillant minket, és talán pár másodpercre még azt is elhiszi, hogy léteznek még csodák. Kis naiv. 

- A fenébe is, Raisa, már azt hittem, sosem érsz vissza! – tépte fel az ajtót Ashley, de amint a kezemben lévő táskákra pillantott, valósággal lefagyott. Nocsak, talán beijedt volna? – Az… az ott az, aminek gondolom? – mutatott a csomagokra. 

- Dehogy, Honey – kerültem ki újdonsült ajtónállómat, majd kuncogva az ágyamra hajítottam a papírzacskókat. – Felcsaptam sorozatgyilkosnak, de mivel a láncfűrész és a farmerszerep már foglalt volt, így végül úgy döntöttem, megrendezem a saját, apácajelmezes ámokfutásomat – kacsintottam rá, de amint megláttam falfehér arcát, kitört belőlem a nevetés. 

- Őrült vagy! – vágta be az ajtót Ash, mire ismét őszinte, mélyről jövő nevetés hagyta el a számat. 

- Az őrület határozottan nézőpont kérdése. Mellesleg te akartad mindenáron látni Nicolát, vagy tévedek? – Mivel semmiféle ellenvetés nem érkezett a részéről, kisétáltam az aprócska teraszunkra, onnan kémlelve az éppen délutáni sziesztáját töltő várost. – Megtudtad már, melyik templomban akarja elvesztegetni szexis mivoltát? 

Míg legjobb barátnőm válaszát vártam, fejben még egyszer átfutottam a tervünket. Ashley és Nicola egészen pontosan három héttel ezelőtt estek – elmondásuk szerint – mindent elsöprő szerelembe, azonban pár napja a mi szeretett Don Juanunk közölte, hogy papnak készül, és ha mindez nem lett volna épp elég lelombozó, még azt is hozzátette, hogy a hétvége folyamán már be is vonul az egyik, helyi templomba. Ahogy az várható volt, Ash hisztériás rohamot kapott, ami nem is annyira meglepő, ha Nicola kinézetét jobban figyelembe vesszük – sötét, enyhén göndör fürtök, bronzbarna, kidolgozott test, tipikus olasz temperamentum. Az első dühroham lecsillapodása után azonban már meg is született a nagy ötlet: egy utolsó, ám mindenképpen feledhetetlen élményben kell részesítenünk Nicolát – azaz majd Ashley-nek –, ez pedig szerény véleményem szerint nem szorul bővebb magyarázatra. 

- Azt hiszed, olyan könnyű kihúzni belőle? Teljes meggyőződése, hogy ez a végzete, és bármennyire is szeretjük egymást, a papi hivatás az élete. Lelombozó – szipogott Ash. 

- Ezzel azt akarod mondani, hogy maradt cirka kilencvenötezer templom Olaszország szerte, ahová ez a féleszű bevonulhat? – sóhajtottam drámaian. – Azt hittem, legalább egy kicsit megkönnyíti a dolgunkat… 

- Ezt akár sértésnek is vehetném – ripakodott rám Ashley. – Tudhatnád, hogy akit én akarok, azt megszerzem, és Nicola azon kevesek közé tartozik, akit magamnak akarok. És ha ehhez az kell, hogy a római katolikus egyház elkötelezett híveként mutatkozzak be az édesanyjának némi információért cserébe, hát legyen – villantotta rám a már jól ismert, ellenállhatatlan mosolyát. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy átlagos turistaként is elég feltűnőek voltunk Asley-vel, de amint felvettük a szentfazék jelmezünket, mintha mindez megsokszorozódott volna – szinte megtriplázódott, amíg el nem értünk a Santa Maria Maggiore Bazilikáig. Esküszöm, nagyobb figyelmet kaptunk, mintha egy szál semmiben parádéztunk volna végig a városon, vagy merényletet hajtottunk volna végre a Vatikán ellen; mégis, a legnagyobb csapás engem ért, hiszen nekem kellett őrt állnom. Egyrészt ki a fene szereti tartani a gyertyát, mialatt a barátnője épp beható szexuális ismeretekben részesít egy leendő papot – még ha jó pár méterre teszi is tőle –, másrészt meg a franc se számolt azzal a ténnyel, hogy váratlanul felbukkanhat egy idősödő pap. Egy Atya. Egy szentfazék. Vagy mit tudom én. Oké, bazilika meg minden, de akkor is! 

Összeszedve minden bátorságomat és felöltve a legriadtabb arcomat futottam az idősödő férfi felé. – Atyám, jézusom, de örülök magának! – Még egy dicsértesséket is elmormoltam a biztos hatás érdekében, mire az atya arca felragyogott. 

- Gyermekem, nyugalom, mindjárt megbeszéljük a problémádat, de először meg kell találnom azt a szétszórt Nicolát – szorította meg mindkét kezem. – Aztán kerítünk rá módot, hogy beszélgessünk a problémáidról. – Ki látott már ilyet?! Fogta magát és ott hagyott, mintha cseppet sem lennének fontosak a gondjaim. 

- Davide atya! – A bazilika akusztikája miatt az egész hely zengett a kétségbeesett hangomtól. – Nekem… öhm… van egy kis gondom – magyaráztam csendesebben. – Tudja, ez az egész csak úgy, villanásszerűen szétterjed a testemben, és ellenállhatatlan, buja vágyat érzek… Jaj, atyám, kérem, ne kényszerítsen rá, hogy befejezzem! – vettem könyörgőre. 

Az ezt követő jelenetet szerintem még maga Szűz Mária is megirigyelte a fölöttünk elterülő mennyezeti freskóról, ugyanis egyszerre mozgásba lendült minden: Ash és Nicola félreérthetetlenül hangot adtak tetszésüknek, Davide atya pedig… nos, Davide atya eddigi hosszú élete folyamán felhalmozott összes mocskos szavát a nyakunkba zúdította, miközben Ashley-vel a kijárat felé menekültünk Isten haragja elől. Ha valaha is vettem volna a fáradtságot az olasz nyelv megértésére, aznap valószínűleg az összes káromkodást elsajátíthattam volna öt perc alatt. Kétség sem fért hozzá, azon a nyári délutánon mindkettőnket kitagadtak az anyaszentegyházból. S hogy megérte-e? Látva Ash átszellemült, kipirult arcát egyértelműen igen. 

- Raisa? Föld hívja Raisát! – Kellett pár perc, mire ráébredtem, jócskán elkalandoztam. Ashley már a kedvenc kabátját próbálta magára tuszkolni, én meg gondolatban még mindig Róma tereit róttam. – Legalább szép dolgokról álmodoztál? – kuncogott. 

- Persze, orbitális orgiákról az új lakásunkban, ahol Matt Bomer és Jamie Campbell Bower felváltva tépkedi le rólam a bugyikat – utaltam a rajtam lévő fehérneműkre. 

- Akkor kösd fel azokat a bugyikat, ugyanis a neheze még hátra van!