Menekülésfüggők - 11. fejezet

Sziasztok! :) Meg is hoztam a 11. fejezetet :) Kicsit aggódom, hogy fog tetszeni majd Nektek a történet alakulása, de bízom benne, hogy ezzel a fejezettel új, izgalmas részleteket oszthatok meg Veletek egy olyan világról, ami nagyon régóta hívogat :) Nem is pazarlom tovább a szót, jó olvasást! :) xo. Angel 

11. fejezet: A szerep 

Ashley-nek igaza volt, túl sok szart néztem mostanában. Hogy miből jöttem rá? Nos, valamelyest megkönnyítette a helyzetemet, hogy éppen egy fekete-fehér álomban voltam, és tucatnyi ellenséges kém elől menekültem, akik mind az életemre akartak törni. A Park árnyai fenyegetően tornyosultak fölém, a szmogtól terhes esti levegő pedig csak még kapkodóbbá tette amúgy is akadozó légzésemet, miközben próbáltam kiszabadítani sötét ballonkabátomat egy bokor ágainak szorításából. A hajam rendezett kontyban volt, futás közben csak pár rakoncátlan tincsem szabadult el, amelyek angyali külsőt biztosítottak, tudatosítva bennem, hogy én voltam a jó, az üldözőim pedig a rosszak. A gyér fény ellenére egyre inkább az az érzésem támadt, hogy valaki figyel a távolból, de amikor sietve körbepillantottam, nem láttam senkit az üldözőimen kívül, akik viszont határozottan közel voltak hozzá, hogy elkapjanak. Sutba vágva minden rossz érzésemet elindultam keletnek, mit sem törődve a fejemben megszólaló vészjelzéssel, valamint a fojtogató érzéssel, hogy továbbra is szemmel tartják minden lépésemet. Aztán a semmiből megjelent előttem egy szárnyas mamut, az agyam pedig ezt a pillanatot választotta, hogy megszakítsa életem legdilisebb álmát, holott a valóságra sem voltam éppen felkészülve. Ash ott ült az ágyam bal oldalán, megszállott leselkedő módjára figyelve minden rezdülésem. 

- Ugye tisztában vagy vele, mennyire rohadtul ijesztő, hogy így bámulsz, miközben én alszom? Miért nem Nicolát részesíted ilyen kitüntető figyelemben, hm? – fújtattam álmosan. 

- Ha engem kérdezel, még mindig jobb, hogy az én szemem láttára folyik a nyálad, mintha Alton lenne a szemtanúja – vigyorgott, majd mellém puffant, és pofátlan módon elbitorolta a takaróm nagyobb részét. – Amúgy merre van? Várj, kitalálom! – emelte fel a kezét, közben pedig dörzsölni kezdte a halántékát, mintha nagyon koncentrálna valamire. – Cuki, bolyhos kismacskákat szed le a fákról, vagy védtelen idős néniket ment meg az őrült, tülkölő sárga taxik bosszújától? 

- Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De nem is Alton napi hőstettei miatt bámultál rám ki tudja mióta – tértem a lényegre, elnyomva egy ásítást. Nem volt szükség körítésre, tudtam, hogy Ash bajban van, mert hát ki tudja… lehet, hogy tegnap, amikor tapintatosan leléptem Altonnal moziba, Nicola valamiféle vallási átkot bocsátott ránk, amiért tönkretettük az életét, megakadályoztuk szent küldetésének betöltésében, meg blabla. – Készen állok – fújtam ki az eddig benn tartott levegőt. – Most ugye az jön, hogy soha többé nem ihatunk misebort? – sandítottam rá, de ahelyett, hogy körberöhögött volna, csak a fejére húzta a takarót. 

- Ahszthisszemkitaadták – nyögte, de pechére a kódfejtés továbbra sem volt az erősségem. Mivel egy árva mukkot sem szóltam, ismét megpróbálta. – Nhemértted? – Hát nem. Erre rátapintott. – Kitaadtákéshidejött! El akar vinni magával! – sipította két oktávval a megszokott hangerején felül. Egészen meglepett, hogy tud értelmesen is beszélni, de még így sem sikerült visszafojtanom a kirobbanó vinnyogást. 

- El akar vinni? Aztán mégis hová? Te leszel az asszonykája? – pukkadoztam továbbra is. Ash határozottan nem az a fajta lány volt, akit el tudtam volna képzelni feleségként. Most még egészen biztosan nem. 

- Ez nem vicces – vágta hozzám a köztünk heverő kispárnát. – Én kedvelem Nicolát, iszonyú jó pasi, meg minden, de… 

- De nem tervezted, hogy összekötöd vele az életed – folytattam, majd egy gyors mozdulattal felpattantam és a fürdőbe indultam. Mielőtt azonban kiléptem volna az ajtón, eszembe jutott, mi van, ha Nicola esetleg itt aludt az éjjel. – Mondd csak, Ash, ugye ti ketten nem… – kezdtem, mire az említett gyorsan visszabújt a takaró alá. – Szuper – morogtam az orrom alatt –, remélem, nem szokása korán felkelni…. 

Még hallottam, ahogy Ash megjegyezte, kinek mi a korán, majd hisztérikusan felsikított, mert valószínűleg bevillant neki, hogy egy ideje már ő sem úgy osztja be az idejét, ahogy akarja. Megmosolyogtam kapkodó mozdulatait, amint igyekezett valami ehetőt készíteni magának, az azonban, hogy képes volt beelőzni a fürdőszobában, lelohasztotta a vigyort az arcomról. Én egy egész könyvtárért és diákok ezreinek jól informáltságáért felelek – szajkózta az orrom előtt becsapott ajtó mögül. Igaz, mi is ehhez képest a Broadway világa… Így amíg szeretett barátnőm feltehetőleg elhasználta a létező összes melegvizet, én igyekeztem a lehető legjobb formámat hozni. Előhalásztam a kedvenc fekete trikómat és a farmermellényem, na meg a kihagyhatatlan fekete, egyszerű szabású nadrágom, majd egy bokánál megköthető szandállal koronáztam meg az összeállítást. Varen rögtön megbocsát majd nekem a várható húsz perces késésem miatt, ha meglát, ebben pedig úgy kellett hinnem, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Időm sem volt jóváhagyatni az ötletem, Ashley percekkel ezelőtti jelenlétét hamarosan csak egy elmotyogott szeretlek és később találkozunk, meg az ajtó csapódása jelezte, nekem pedig muszáj volt rekordsebességre kapcsolnom.

Azt hiszem, a tény, miszerint Nicola ezalatt egyetlen egyszer sem adta jelét, hogy a lakásban lenne, egyértelművé tette, hogy vagy nagyon-nagyon jó alvó, vagy… egyszerűen csak nem élvezte már a negyvennyolcadik utca vendégszeretetét. Jobb is, ugyanis nem tudom, miről beszélgettünk volna, ha egymásba botlunk apró, ám annál otthonosabb albérletünk falain belül. Talán egy kedélyes időjárás jelentéssel nyitottam volna, ahogy az angolok teszik, vagy éppenséggel kínos csöndbe burkolózva elsétáltunk volna a lakás két, legtávolabbi pontjába. Én az utóbbira adnám le a voksom. Odakint semmi jelét nem láttam közelgő hurrikánnak, vagy pillanatokon belül egész New Yorkot elárasztó égszakadásnak, ezért magabiztosan indultam el a mindössze negyedórás sétaútvonalam irányába, érintve a törzshelyemmé avanzsálódott Subway-t, ahol hamarosan felmarkolhatom a kedvenc, ananászos szendvicsemet és a szokásos narancslevem, Varennek meg beszerzem az elmaradhatatlan kávét és az almaszirmokat. Amikor azonban elértem a Times Square-t és a Broadway-t keresztező útszakaszt, már egészen másképp láttam a helyzetemet. Minden nagyon… vizes volt. Igen, tudtam, hogy New Yorkban a nap bármely szakában az ember nyakába szakadhat egy kiadós eső, de hogy ez pont akkor történjen meg, amikor én teljes pompámban vonultam át a városon, az több volt, mint egyszerű pech. 

- Szépségem, úgy festesz, mint egy ázott cicuska – köszöntött Varen, amint besétáltam a Hudson ajtaján. Odakinn még mindig úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Kritikus pillantása akár egy detektor – minden porcikámat végigpásztázta, és már ekkor tudtam, hogy megbocsátott nekem. Oké, ebben nagy szerepet játszott, hogy hajlandó voltam elkanyarodni neki a Starbucks felé, ezzel kockáztatva a napi szendvics adagom. – Kár, hogy a Macskákat tizenhárom éve levették a műsorról – eresztett meg egy elnéző mosolyt, majd intett, hogy kövessem. 

- Neked is szia, Varen – morogtam, közben pedig igyekeztem nem elveszni a Tiffany-üvegárkádok bűvöletében, amelyek máris javítottak a közérzetemen. Bár nem először tettem be a lábam a színházba, mégis mindig ugyanolyan lenyűgöző látványt nyújtottak ezek az apró részletek, mint amikor pár napja bekukkantottam, hogy megcsodáljam a belső csarnokot és jegyeket szerezzek Ash-nek meg nekem egy előadásra. Aztán… itt ragadtam. – Ma milyen hálátlan feladatot szántál nekem? – ugrattam. 

- Megszereztem a jegyeiteket a Hamupipőkére – terelte el a témát Varen, mire majdnem a nyakába vetettem magam. Egyedül az gátolt meg, hogy egy kisebb cunamit zúdítanék a nyakába, na meg persze, nem mertem kockáztatni, hogy a jegyeink elázzanak. – A péntek esti előadásra szólnak, ezért cserébe pedig nincs más dolgod, mint… 

- Mint? – szajkóztam az iménti, utolsó szavát. 

- Mint figyelni és jegyzetelni, ugyanis a te szereped ebben a darabban az lesz, hogy írnod kell egy kritikát az előadásról. Négy jegy a második sorba – nyújtott át egy borítékot, amelyben minden bizonnyal ott lapultak az elkövetkezendő órák legfontosabb kincsei. – Páholyból nézheted meg az előadást a barátaiddal, hálád jeléül pedig összedobsz egy ütős véleményt a darabról. Elég… hálás feladat? – vonta fel a szemöldökét. 

- Te most csak hülyéskedsz velem, igaz? Tisztán emlékszem rá, hogy Ricky azt mondta a tegnap megmutatott munkáimra, hogy őt idézzem: „Ez csak egy kis firkálmány, Csillagom, ilyen szintű kritikát bárki, bármikor összeüt. Még én is.”. Mi változott azóta? – faggattam, mert biztos voltam benne, hogy Varen keze benne van a dologban. 

- Nem érdekel a dolog? Mert akkor fejenként negyvenöt dollár a jegy, és mehetsz segíteni Charlotte-nak az öltözőben – vette szigorúra a figurát. 

- Szó sincs róla – nyúltam a boríték felé, ő pedig mindentudó mosollyal az arcán a kezembe nyomta. – Akkor most nyomás a próbára, ma még rengeteg dolgunk van.