Menekülésfüggők - 12. fejezet

12. fejezet: Sebtapasz

– Mi dispiace, Nicola, de akkor sem mehetek veled Olaszországba! – rimánkodtam a telefonba, a nappali közepén ácsorogva.

Raisa nagyot ásítva, kócosan lépett ki a szobájából a pizsamaként használt szakadt, fehér pólójában.

– Óh, az Isten szerelmére! – ingatta a fejét, amint rám nézett, majd bevágta háta mögött a fürdőszoba ajtaját.

– O mio dio, Nicola! Kedvellek, és csodálatos volt az a néhány hét, amit Olaszországban együtt töltöttünk, de nem megyek vissza.

– Teljesen biztos vagy benne, dolcezza? – sóhajtott lemondóan, és most először jutott eszembe, mennyire fog hiányozni az az édes, olasz akcentusa.

– Assoluto! – kiáltottam. Egyrészt, mert végre felcsillant a remény, hogy Nicola megérti, nem áll szándékomban Dél-Olaszországban lakni vele, és csirkéket etetni a szicíliai birtokunkon. Másrészt pedig azért kiabáltam, mert az olasz egy hangos nyelv… persze, szó sincs róla, hogy tudnék olaszul, de annyira beleéltem magam!

– Nos, tiszteletben tartom a döntésed, amore!

– Grazie, Nicola! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Stammi bene, bella!

– Nagyon vigyázok magamra.

– Tante belle cose!

– Neked is a legjobbakat, Nicola! 

– Ciao, bella!

– Ciao, Nicola!

És mielőtt felsorolhatta volna az összes jókívánságot olaszul, melyek jelentését csak sejtettem, gyorsan kinyomtam a telefont.

– Fájó búcsút vettetek? – jelent meg Raisa ismét a nappaliban, most már kicsit emberibb külsővel, és elindult a konyha felé.

– Ne gúnyolódj! Idáig jött, hogy magával vigyen – dobtam a telefonomat a kanapéra, és széttárt karokkal álltam továbbra is a nappali közepén. – Melyik amerikai pasi lenne ennyire romantikus és tökkelütött?

– Nos, ahhoz képest nem vagy túl hálás – jegyezte meg, és hallottam, ahogy bekapcsolta a kávéfőzőt.

– Lefeküdtem vele! Megrontottam egy papot!

– Azt hittem, kitagadták az egyházból.

– Nem, csak… csak egy kis időre. Amíg eleget nem gyónt ahhoz, hogy a Jóisten visszafogadja kegyeibe.

Raisa hirtelen olyan hangosan vihogott fel, hogy ha eddig valaki nem ébredt fel a negyvennyolcadik utcában, most tutira kipattant a szeme.

– Szóval gyónáskörúton van, a te liliomodat meg széttiporja?

– Óh, Raisa! Ne beszélj hülyeségeket! – Azzal bementem a fürdőbe, majd legközelebb fogkrémtől habzó szájjal és fogkefével a kezemben tértem vissza a konyhába, ahol Raisa a szekrénynek dőlve várta a csöpögő kávét. – Egyáltalán mennyire kell baromnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen jó pasi papnak álljon?

– Nem tudom, de Nicola nem tűnik túl elhivatottnak – vihogott csendesen, mire én csak megforgattam a szemem. – Na, jó, figyelj, felejtsük el Nicolát meg a világot megsemmisítő testét, és inkább találjuk ki, kinek adjuk oda a negyedik jegyet a pénteki Hamupipőkére!

– Nem tudom. Alton bátyának – vontam vállat, és a mosogatóba köptem a fogkrémet.

– Altonnak nincs bátya.

– Kár. Akkor az anyjának. – A számba vettem egy kis vizet, hogy kiöblítsem, majd a fogkefémmel elindultam a fürdőbe.

– Az anyja Írországban van! – kiáltotta utánam Raisa, aztán motyogott még valamit, de azt nem hallottam.

Egy nagy bögre kávé és két pirítós után magamra kaptam egy fekete nadrágot, egy fehér ujjatlant és egy szürke kapucnis, Tom és Jerry figurás pulóvert, majd az előszobában ugrálva, számban egy fél vajas pirítóssal próbáltam felhúzni a sötétkék tornacipőmet – aztán a csodás napsütésben elindultam a metró felé. Nem mondanám, hogy túlságosan odavoltam ezért a tömegközlekedési eszközért, de egyébként egy órát kellett volna gyalogolnom a könyvtárig, és bevallom, nem voltam annyira egészséges életmód orientált, hogy a reggeli séta érdekében korábban keljek…

– Jó reggelt, Ashley! – integetett felém Meredith a pult mögül, amikor beléptem a könyvtár ajtaján.

– Jó reggelt, Meredith!

– Kate ma nem jön be dolgozni, mert elkapott valami rettenetes vírust, szóval egy kicsit be kéne segítened Lenának, aki Kate helyett jött be – hadarta jókedvűen.

– Ömm… hogyne – bólintottam, és elindultam a lift felé. A harmadik emeletre érve bementem a dolgozók számára fenntartott öltözőbe, ledobtam a táskámat, majd a telefonomat a zsebembe vágva odasétáltam a pulthoz, és leültem mögé. Néhány nap alatt olyan otthonossá tettem a pillangós, virágos és rammsteinos lekaparható matricáimmal, hogyha akartam volna, se tudtam letagadni, hogy az az asztal az enyém.

Ahogy az később kiderült, Lenát a szabadságáról rángatták be dolgozni, így azon kívül, hogy Kate asztala mögött ücsörgött és nem túl szívélyesen fogadta a könyvtárlátogatókat, úgy igazából semmit sem csinált. Fél tizenkettő körül kezdtem úgy látni a dolgot, hogy sokkal nagyobb segítség lett volna, ha Lena be sem jön, és egyedül kell dolgoznom az egész harmadik emeleten…

Amint az ajtó fölötti órán a kis- és a nagymutató is a tizenkettesre ért, úgy álltam fel az asztalomtól, mintha egy tizedmásodperccel előtte ezer rajzszögbe ültem volna bele.

– Elmentem ebédelni! – közöltem, miközben elsuhantam Lena asztala előtt, aki ekkor épp a körmét reszelte. Jézusom!

 Amikor leértem, Meredith is épp felállt a pult mögül. Általában együtt ebédeltünk a következő sarkon lévő étteremben, ami rendszerint tele volt NYU-s diákokkal, és akik tíz százalék engedményt kaptak a kávéra. Micsoda világ! Mintha csak az egyetemisták kávéznának!

– Ha tűz üt ki a harmadik emeleten, és a Lena kezében lévő pohár vízen múlik a könyvtár sorsa, akkor se hívjátok be őt többé dolgozni a szabadsága alatt, mert hamarabb issza meg a vizet, minthogy megmentené Brontét!

– Tudom – sóhajtott Meredith. – Már akkor sem repesett az örömtől, amikor reggel felhívtam, neki pedig le kellett mondania a fodrászát. Ó, várj, beszaladok a táskámért! – Mer a következő pillanatban már el is tűnt mellőlem.

Én elindultam a kijárat felé, hogy megvárhassam őt odakint. Már nagyon szükségem volt egy kis természetes fényforrásra és némi klímaberendezés nélküli levegőre. A vágy, hogy végre odakint legyek, és az erő, mellyel kinyitottam az ajtót, nagyjából megegyező arányban voltak egymással. Valójában fel sem fogtam hirtelen, mi történt…

Nekirugaszkodva kivágtam az ajtót, ami megakadt valamiben – azaz… valakiben –, és visszapattant annak homlokáról. Az illető káromkodva kapott vérző fejéhez, én pedig nem tehettem mást: sűrű jujgatások közepette pánikolni kezdtem.

– Istenem, jézusom! – Nem imádkoztam vagy fohászkodtam, csak ezekkel a szavakkal próbáltam elkerülni, hogy hangosan káromkodjak. – A francba, sajnálom!

És akkor végre ránéztem a srácra, ő pedig egy pillanatra elvette kezét a homlokáról, hogy fájdalmasan összehúzza a szemét és megvizsgálja vérfoltos ujjait. A Magas Srác! Ó, jesszusom!

– Ó, jesszusom! – mondtam ki hangosan is.

– Azt hiszem… – kezdte.

– El fogsz ájulni? A takarítók raktárában van elsősegélydoboz – jutott eszembe.

– Nem fontos…

Mielőtt folytathatta volna, vagy én magam gondolkodni kezdtem volna, kézen ragadtam, és berángattam őt a raktárba… ami kisebb volt, mint amekkorára számítottam. Igazából csak egy kis lyuk volt, plafonig érő polcokkal és halálfejes matricákkal díszített szekrényekkel, plusz némi nem túl kellemes klór- és hipószaggal a levegőben. A kis helyiségben még egy ablak sem volt, néhány másodpercig tapogatóznom kellett, hogy megtaláljam a kapcsolót. Az egyik sarokban egy aprócska asztal állt, ami alatt találtam egy széket, amit valószínűleg Törpillára méreteztek. Mindenesetre előrántottam az asztal alól, és leültettem rá a Magas Srácot, akinek hirtelen a nyakáig ért a térde, de nekem így pont kézre esett a homloka.

– Esküszöm, hogy nem akartalak megölni – szabadkoztam, miközben egy szekrényben az elsősegélydoboz után kutattam.

– Az a rész most következik? – nézett rám bizonytalanul, de halvány, incselkedő mosollyal a szája szélén, amikor egy fekete, halálfejes dobozzal a kezemben próbáltam egyensúlyozni, hátha amögött találom a dobozt.

Végül a polcok alatt találtam rá. Kerestem gézt, alkoholt és sebtapaszt, majd az asztalnak dőlve odafordultam a Magas Sráchoz, akinek a vér közben a homlokára száradt. Hű, de a szeme még így is csodás kék volt!

– Oké. Akkor ez most csípni fog – mondtam, miután a gézre öntöttem egy kis alkoholt.

– Veszettül élvezem a helyzetet, de nem vagyok benne biztos, hogy erre szükség…

De mielőtt befejezte volna a mondatot, rátapasztottam az alkoholos gézt a homlokára, ő pedig nagyot ordított.

– Hogy az a rohadt…! – kiáltotta.

– Én mondtam – vontam vállat.

– Lehetnél kicsit együttérzőbb, tudod?

– Leütöttelek egy ajtóval, és most épp megmentem az életed. Hogyan lehetnék még ennél is együttérzőbb?

A Magas Srác mondani akart valamit, de végül csak halkan nevetett.

– Igazad van – mondta.

Letisztítottam a homlokáról a vért, majd kezembe vettem egy sebtapaszt.

– Egyébként Will vagyok.

– Szia, Will! Én pedig…

– Ashley. Tudom – mosolygott huncutul.

Áh, igen! A névkártyám!

– Új vagy? – kérdezte, miközben a sebre ragasztottam a sebtapaszt. – Nem láttalak még itt.

– Igen. Új – válaszoltam. – Nos, azt hiszem, most már életben maradsz – simítottam el a ragtapaszt a homlokán.

– Ez jó hír.

Visszapakoltam mindent az elsősegélydobozba, a dobozt pedig a szekrénybe raktam. Amikor ismét ránéztem Willre, ő még mindig az aprócska széken ült, és a sebtapaszt nyomkodta elkínzott arccal. Férfiak! Mintha tudnák, milyen az igazi fájdalom! Hát szülnek ezek valaha is gyereket? Na, ugye!

– Öhm. – Hirtelen belém villant, hogy igazából tényleg eléggé fájhatott neki az a találkozás az ajtó szélével, volt egy plusz jegyünk a Hamupipőkére, és Will állati magas volt, szóval… – Bírod Hamupipőkét?

– A csaj, aki elhagyta a cipőjét?

– Aha – bólintottam, és elnyeltem egy hangos röhögést.

– Ja, nem rossz sztori.

– Véletlenül van egy fölösleges színházjegyem. Péntekre. A Hamupipőkére…

– Te most… randira hívsz engem? – Huncut vigyor jelent meg a szája szegletében.

– Mm. Nem igazán – ráztam meg a fejem.

– Óh. Hát… talán egyszer kihagyhatom a péntek esti hajnalig tartó sörözés rituáléját…

– Figyelj, mondhatod egyszerűen azt is, hogy igen!

Will hangosan felnevetett.

– Igen – válaszolta.

– Oké. Akkor péntek este háromnegyed nyolckor találkozunk a Hudson előtt! – Rámosolyogtam, majd az ajtóhoz léptem, és a kilincsért nyúltam. – A villanyt ne felejtsd el lekapcsolni magad után!