Menekülésfüggők - 2. fejezet

Sziasztok! 

Újabb szerdára ébredtünk, ami újabb fejezetet hoz... :) Nagyon szépen köszönjük az előzőhöz érkező, biztató kommenteket. Remélem, az általam írt 2. fejezet is legalább annyira fog tetszeni, mint az első :) Jó olvasást! nagypuszi, Liz

2. fejezet: Tériszony

Gyömöszöltem már a számba harminchét szál ropit egyszerre, poénból rácsíptettem huszonkét darab ruhacsipeszt az arcomra, és a hajamat is fogtam már össze tizennyolc copfba; de még soha életemben nem éreztem magam olyan képtelenül, mint amikor megpróbáltam rávenni a kabátomat arra a tizenhárom pár pólóra, amit csak hosszas bíbelődés és könnyek közepette sikerült valahogy magamra erőltetnem. És abba még bele sem gondoltam, hogyan fogom leoperálni magamról ezt a sok göncöt, csak azon járt az agyam – ahogy Raisának is –, hogy minél előbb és lehetőleg minél kevesebb feltűnéssel eltűnjünk a Palace-ból. Személy szerint a feltűnést leginkább azért akartam elkerülni, mert egész biztos voltam benne, hogy senki nem fogja elhinni, hogy egy éjszaka alatt bálnaméretűre híztam, mellesleg mozogni is alig bírtam, a két karom pedig úgy állt, mintha egy felfújt gumibábu lennék.

– Szobatakarítás! – kopogtattak az ajtón.

Raisával rémülten néztünk össze, miközben ő épp méretes hátsóját próbálta lelapítani a tükör előtt, ami csupán a rajta lévő bugyik megszámlálhatatlan mennyiségétől lett akkora.

– Raisa, te nem szóltál, hogy ma nem kérünk takarítást? – vettem suttogóra, de közben elhűlten és mérgesen néztem barátnőmre.

– Mi? De hát arról volt szó, hogy te szólsz! – vágott vissza Raisa hasonlóan.

– Nem! Megkértelek, hogy szólj!

– Egészen biztos vagyok benne, hogy…

De a nő ismét kopogtatott, bennünk pedig megállt az ütő. Minden nap ugyanaz a Mrs. Morrison takarította a szobánkat, neki tuti bűzlött volna valami, ha meglát minket így.

– Mi a szart csináljunk? – pánikolt be Raisa, és közben hol engem, hol az ajtót bámulta.

Egy pillanatra gondolkodóba estem, majd előrukkoltam a legkézenfekvőbb ötlettel:

– Kimászunk az ablakon.

– Tessék?! – akadt ki Raisa.

– Van jobb ötleted?

– Hát… ennél csak jobb ötletem lehet!

– Remek! Halljuk! – Megpróbáltam csípőre tenni a kezem, de rájöttem, hogy ez jelenesetben fizikailag lehetetlen.

– Hát… szóval… – köszörülte meg a torkát barátnőm, de Mrs. Morrison ismét kopogtatott, és mindketten összerezzentünk. – Oké. Elrejtőzhetnénk a… a fürdőben, amíg ő kitakarítja a szobát.

– Elrejtőzni a fürdőben?

– Miért, szerinted öt bőrönddel milyen messzire jutnánk az ablakon keresztül? Persze, ha esetleg te vagy Mrs. Pókember… – nézett rám gunyorosan.

– Odabent vannak? – kiabált be Mrs. Morrison.

– Raisa, fogd a rohadt bőröndjeidet! A fürdőszoba ablaka a hátsó udvarra néz. Ledobjuk a csomagjainkat a bokorba, senki nem fogja észrevenni.

– Elment az eszed! – csóválta a fejét, de azt hiszem, lassan kezdte beadni a derekát.

Az ajtónál valami csörgést hallottunk: Mrs. Morrison a zárba csúsztatta a kulcsát. A francba, ez be fog jönni! – suhant át agyamon a gondolat.

Raisa és én egyszerre kaptuk fel a bőröndöket. (Mindkettőnknek két-két nagyobb, gurulós bőröndje volt és egy kézipoggyásza.) Mielőtt még Mrs. Morrison belépett volna az ajtónkon, maga után húzva a takarítótankját, sikerült berohannunk a fürdőszobába, és halkan bezárnunk magunk után az ajtót.

De Raisa furcsa mozgását elnézve – habár én sem festhettem előnyösebben – nem bírtam megállni a feltörni készülő röhögést.

– Raisa, úgy lépkedsz, mint egy pingvin a Holdon. – Igyekeztem halkan nevetni, hogy Mrs. Morrison meg ne hallja, de azt hiszem, eddig ez bizonyult a legnehezebb megpróbáltatásnak. Raisa tényleg viccesen festett.

– Mi van? – pillantott rám Raisa értetlenül és kissé felháborodva.

– Mintha egy szkafanderbe bújt pingvin lennél! – A hasamat fogtam a félig elfojtott röhögéstől, a hátamat pedig az ajtónak vetettem.

– Ami azt illeti, te meg úgy nézel ki, mint azok a kaktuszok a sivatagban – grimaszolt.

– Kaktuszok? – vágtam sértett képet.

– Igen! Tudod, amikor tele van vízzel a belsejük és… Vagy az a teve púpja?

Ekkor odakintről meghallottuk, hogy Mrs. Morrison elkezdi kirázni a párnákat, és hirtelen észbe kaptunk: mindketten az ablakhoz rohantunk a csomagokkal. Raisa kinyitotta az ablakot, és kihajoltunk rajta.

Na, jó. A második emelet valójában sokkal magasabban volt, mint gondoltam…

– Én még mindig rossz ötletnek tartom – mondta Raisa kissé bátortalanul, miközben nagyot nyelt.

– Már késő – vontam vállat, de kezdtem én is belátni, hogy talán nem volt túl bölcs dolog ilyesmibe belefogni, hisz mindkettőnk bőröndje közel húsz kilós volt, és hát ilyen magasságból… De hát csináltunk már ennél nagyobb hülyeséget is. Óh, Nicola! – Oké, dobjuk le a bőröndöket! – sóhajtottam.

– Előbb te!

– Rendben. – Kezembe vettem az egyik bőröndömet, és a párkányra támasztottam. Csak ne lett volna olyan dögnehéz! Taszítottam rajta egyet, és már zuhant is, egyenesen az ablak alatt elterülő bokrok közé. Kissé a levelek alá süllyedt, egy-két ág megreccsent, de úgy tűnt, a bőrönd egyben maradt.

– Oké, dobd a következőt is! – sürgetett Raisa, miközben az ajtó felé pillantott. Mrs. Morrison a szokásos, kedvenc Beatles slágerét, a Twist And Shoutot dúdolta odakint.

A másik bőröndömet is ledobtam, kicsit arrébb araszolva, nehogy az előzőre essen.

Amikor az összes csomagunk a bokrok tetején díszelgett, ideje volt nekünk is meglépnünk.

– Te mászol először! – közöltem halkan Raisával.

– Én? De hát miért?

– Mert… én dobtam előbb a bőröndöket. Most te vagy az első!

Raisa megforgatta a szemét, egy amolyan „ne-légy-már-óvodás” arckifejezéssel, majd megragadta az ablakpárkányt, felrakta rá az egyik lábát, és már kint is volt az aprócska erkélyen, ami inkább csak díszítésként szolgált, semmint hogy az ember elszívjon rajta egy szál cigarettát, vagy történetesen ezen keresztül lógjon meg tizenhárom pólóval a kabátja alatt.

Raisa várakozón pillantott rám, nekem azonban szükségem volt néhány nagy levegőre, mielőtt utána másztam volna.

A helyzet az, hogy egy széken állva is képes voltam bepánikolni a magasságtól, hát még egy szálloda második emeletéről lemászva!

– Ne nézz le, ne nézz le! – mormoltam magamnak halkan, miközben kimásztam Raisa mellé.

Raisa átemelte lábát a korláton, és már a külső párkányon állt, de én egy tapodtat sem bírtam mozdulni. Úgy remegett kezem-lábam, mint a kocsonya.

– Ashley! Gyere már!

De én továbbra is görcsösen kapaszkodtam a korlátba, és a szememet sem mertem kinyitni.

– A fenébe is! Most jut eszedbe, hogy tériszonyod van? – ripakodott rám Raisa. – Ashley, ez csak a második emelet!

– A bőröndöket bezzeg féltetted! – pillantottam rá felháborodva, de csak fél szemmel.

– A te ötleted volt!

Ekkor Mrs. Morrison nagy robajjal benyitott a fürdőbe.

– Ashley! – sikította Raisa halkan a nevem.

Nem tudom, hogy a félelem váltotta-e ki, vagy csak az a hülye tulajdonságom jött elő belőlem, hogy a legalkalmatlanabb helyzetekben jön rám a röhögés, de hirtelen eszembe jutott Franciaország meg a rum, és nevetni támadt kedvem…

2009 júliusa, Párizs

 Nem tudom, hogyan jutott eszembe éppen Párizsban tölteni a tizenkilencedik születésnapomat. Azt sem egészen értem, hogy jutott eszünkbe egyáltalán Párizsba utazni. Köztudott tény, hogy a franciák ki nem állhatják az angol beszédet, márpedig Raisa és én egy mukkot sem tudtunk franciául – de legalábbis nagyon keveset ahhoz, hogy a franciák szívébe lopjuk magunkat. Nem véletlen, hogy csak alig néhány hónapot töltöttünk el Párizsban, a Hotel Plazában.

Egész nyáron fullasztó hőségtől szenvedtünk, de ha valamit imádok, hát akkor az a nyári negyven fok árnyékban. Szóval, azon a bizonyos estén valószínűleg a meleg is rátett némileg az állapotunkra, ugyanis úgy adódott a helyzet, hogy a szülinapomon sikerült némileg becsiccsentenünk Raisával. Oké, tulajdonképpen elég csúnyán lerészegedtünk, de hát, mint azt már említettem, ez egyáltalán nem a mi hibánk volt, sokkal inkább a hőségé és a… a rumé, amit megittunk.

– Raisa!

Barátnőm mellettem ült a folyosó világosbarna padlóján, hátunkat a falnak vetettük, kezünkben egy-egy üveg fekete Bacardit tartottunk, és a szobánk ajtaját bámultuk.

– Igen? – fordította felém Raisa a fejét.

– Talán… be kéne mennünk.

– Igen – helyeselt, de meg sem moccantunk.

Csendben ültünk tovább, majd hirtelenjében mindkettőnkből kitört a nevetés. Tudtuk, hogy jobban tennénk, ha befognánk a szánkat, de mi visítva röhögtünk tovább.

Nem is kellett túl sokat várnunk, kinyílt a szomszédos szoba ajtaja, és egy nagydarab francia papa lépett ki rajta szikrákat szóró szemmel, zöldcsíkos fürdőköntösben, a következő pillanatban pedig már ordítozott is velünk, de természetesen franciául, mi pedig egy büdös szót sem értettünk belőle. A röhögést ugyan, abbahagytuk egy pillanatra, de nagyon nehéz volt megállnunk, hogy ne kezdjük el újra, mert az öreg úgy nézett ránk, mintha elloptuk volna az aranyfogát.

Mire újra felnéztünk, két piros pingvin állt előttünk. Mármint két pasas a személyzetből. Idióta, piros zakót és fekete, élére vasalt nadrágot viseltek. Eszméletlen hülyén néztek ki. Az egyik, az idősebbik veszett mérgesnek tűnt, de a kis barnaszemű szépfiú lenyelt egy mosolyt, amikor meglátott minket a padlón ücsörögve, ahogy értetlenül bámultunk a köntösös öregre, aki nagy hanggal panaszkodott Idősebbik Pingvinnek. Aztán Idősebbik Pingvin mondott valamit a Szépszeműnek, az pedig ránk nézett.

– Az öreg azt mondja, túl hangosak vagytok – mondta Szépszemű.

Raisa és én furán összenéztünk, meglepett, hogy csak így, ilyen lazán közli velünk a helyzetet. Aztán azt hiszem, mindkettőnknek leesett, hogy se Idősebbik Pingvin, se a Köntösös Öreg nem beszélnek angolul.

– Nem mi vagyunk hangosak, hanem a rum – mutattam fel neki az üveget, mire Idősebbik Pingvin megint felmordult, Szépszemű pedig ismét tolmácsolt nekünk.

– Ilyen viselkedést nem tűrünk meg a szállodában. – És megint elrejtett egy vigyort.

– Excusez-moi, de ma van Ashley tizenkilencedik születésnapja! – háborodott fel Raisa, mire a Szépszemű rám nézett, és édesen elmosolyodott, én pedig nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak vissza, és ne harapjak a számba.

Idősebbik Pingvin megint hisztizni kezdett, és ugyan, ultimátumot kaptunk, mi úgy döntöttünk, elég volt Párizsból: még ma éjjel elhúzunk a francba.

Kissé bizonytalan léptekkel, de fél óra múlva bőröndjeinkkel a kezünkben lesétáltunk a recepcióhoz, leadtuk a kártyánkat, integettünk Idősebbik Pingvinnek (persze, ő csak morgott az orra alatt), és kifelé vettük az irányt. Szépszemű Pingvin az ajtónál állt, és kinyitotta előttünk, amikor odaértünk.

– Au revoir! – intett neki Raisa.

– Au revoir, mesdames! – mosolygott a Szépszemű, és amikor elléptem mellette, rám mosolygott: – Boldog születésnapot!