Menekülésfüggők - 8. fejezet

Sziasztok! Megérkezett a 8. fejezet! Remélem, ezúttal sem fog senkit sem csalódás érni. Kommentelni ér! :) Szép szerdát és jó olvasást! Puszi, Liz

8. fejezet: Mi chiamo Ashley!

– Raisa Grifith – emeltem magasra a kezemben lévő, két napos sajtos rudat –, ezennel eme szőrös fotelben és eme két napos sajtos rúddal felavatlak téged – azzal az egyik, majd a másik vállára ütöttem a rúddal – és az új szőrös foteledet az új, New York-i lakásunkban.

Raisa rezzenéstelen arccal ült a foteljében, amit a nappali egyik ablaka alatt helyezett el, miközben én leraktam a sajtos rudat az asztalra, és kezembe vettem egy üveg, félig megivott Heinekent.

– És most, Raisa Grifith, igyál a szentelt Heinekenből! – Azzal odanyújtottam neki az üveget, ő pedig belekortyolt. De csak egy egészen picikét. – Mondom, igyál! – ismételtem ugyanazon a szentimentális hangon, mire Raisa szája nevetésre rándult, és végre normálisan meghúzta az üveget.

Aztán hirtelen kirobbant belőle a röhögés, és mintha a lábamat is leköpte volna némi sörrel.

– Te hülye vagy, Ashley Lacey! – kiáltotta nevetve, mire én is csak kuncogtam, és egy üveg sörrel a kezemben lehuppantam a kanapéra.

– Böngésztem egy kicsit a neten, míg te Altonnal nagybevásároltál a lakásavató bulinkra – szólaltam meg. – Huszonéves könyvtáros lányt keresnek az NYU-ra, a Bobst Librarybe. Holnap reggel, ha nem leszek másnapos a lasagne-dtől, benézek.

– Óh! – húzta maga alá Raisa a lábát, és érdeklődve nézett rám. – Örülök. Mármint biztos megkapod az állást.

Nem válaszoltam, csak megvontam a vállam, és beleittam a sörömbe.

– Na, jó! Azt hiszem, ideje lenne átmenned Durci-Murci Altonhoz! – pillantottam barátnőmre. – Imádlak, de miattam nem kell apácának menned.

– Hát, pedig egyszer már megtettem – nézett rám felelősségteljesen.

Jaj, Nicola!

 – Nos, épp ideje, hogy kiengeszteljek amiatt a dolog miatt – fészkelődtem kicsit a kanapén. – Úgyhogy most elrendelem eme sajtos rúddal – azzal ismét kezembe vettem a száradó kiflit –, hogy menj át Altonhoz! – mutattam az ajtó felé, Raisa pedig felnevetett. – Na, menj!

Raisa bizonytalan arckifejezéssel húzogatta a száját.

– Jól van. Akkor ne menj! – vontam meg a vállam, majd felálltam, az asztalra dobtam a sajtos rudat, és elindultam a fürdőszoba felé. – Csakhogy én most letusolok, aztán ágyba bújok, ugyanis holnap munkakereső expedícióra megyek, te pedig unatkozhatsz egyedül a foteledben egész éjszaka – közöltem, majd becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.

Tudtam, hogy a mondandóm majd betalál. Vagy legalábbis reméltem. És hát abban is elég biztos voltam, hogy Raisa nagyon is át akart menni Altonhoz, csak éppen kellett neki egy kis kezdőlökés.

Amikor egy törölközővel körbecsavarva kiléptem a fürdő ajtaján, félig tiszta és raisamentes nappali fogadott. Azt hiszem, bőven ráfért már egy olyan pasi, mint Alton. Úgy értem, Alton rendes srácnak tűnt, és mindig volt nála bagett. Hogy ezen felül mit akartak még kezdeni egymással, az már igazán nem az én dolgom volt. Persze, azért elvártam, hogy Raisa minden mocskos (és kevésbé mocskos) részletbe beavasson…

* * *

Oké, a terv a következő volt: felkelek reggel fél nyolckor, iszok egy kávét, fogat mosok, felkapom a futócipőmet (ami igazából csak egy pár Converse volt), körbefutok néhány háztömböt, majd visszamegyek a lakásba, letusolok, megreggelizek, átöltözöm és elmegyek az NYU-ra.

Csakhogy amikor fél nyolckor valóban megszólalt az ébresztőm, már kevésbé éreztem magam olyan tettre késznek. Ahelyett, hogy kinyújtózva és mosolyogva kiugrottam volna az ágyból, bedugtam a rikoltozó telefonomat a párnám alá – hogy még csak a szememet se kelljen kinyitnom ahhoz, hogy elhallgattassam –, fejemre húztam a takarót, és összekuporodtam alatta.

Egy ideig még hallgattam a telefonom tompa csörgését, aztán nagyjából öt perc múlva megelégeltem az utcáról beszűrődő zajokat, és jobb belátásra térve lerúgtam magamról a takarót, majd körülbelül tíz percig bámultam a plafont.

Csoszogva, ásítva, félig csukott szemmel sétáltam ki a nappaliba, hogy lassan elvánszorogjak a fürdőszobáig, amikor is Raisa szobája mellett elhaladva feltűnt, hogy Raisa ágya olyan érintetlen, mint az új hűtőnk legalsó polca. Hát, ő legalább tutira mosolyogva fog ma felkelni…

Egy zuhany, fogmosás, fésülködés, tiszta fehérnemű és egy bögre kávé után máris jobban éreztem magam. Miközben a nappaliban ültem, szürcsöltem a kávét és az ablakon keresztül bámultam a fák zöld lombjait, abban reménykedtem, Alton gondol majd rám, és küld át Raisával némi bagettet. Komolyan mondom, állati jó volt az a bagett!

De Raisa félóra múlva sem jött, pedig tudtommal Altonnak elég korán ki kellett szállítania a péksüteményeket. Egy szelet vajas pirítóst rágcsálva lassan beletörődtem, hogy ma reggel nem lesz bagett, és közben a szekrényeimet nyitogatva próbáltam kitaktikázni, melyik bakancsommal győzhetnék meg egy könyvtárigazgatót arról, én leszek a valaha létező legjobb dolog a könyvtár történelmében.

Túl meleg volt ahhoz, hogy hosszú nadrágot vegyek fel, és túl sok Black Sabbath-ot hallgattam ahhoz, hogy felvegyek egy elegáns, alatta-szigorúan-csak-tanga-bugyi fajta, fekete szoknyát – ennek ellenére volt legalább két ilyen szoknyám. Így került a választásom egy sötétkék rövidnadrágra, egy pár sötétkék Converse cipőre meg egy szürke „szeretem a macskákat, de nem bírok megenni egy egészet” feliratú pólóra.

Fél tíz volt, amikor napszemüveggel, hideg ásványvízzel meg a szobám tartalmával megpakolt táskával felszerelkezve távozni készültem. És fél tíz után volt két perccel, amikor kinyitottam az ajtót, és szembe találtam magam Raisával, aki azt hiszem, épp a kilincs után akart nyúlni, mert majdnem beesett az ajtón, amikor kinyitottam.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntöttem, mire ő elvigyorodott. – Kicsit kócos a hajad. – Azzal kezembe fogtam az egyik tincsét, amely valahonnan hátulról került előre, és belegabalyodott egy másik tincsbe, ami a homlokán kunkorodott fel.

Raisa elhessegette a kezemet, beletúrt a hajába, és ellépve mellettem lerúgta a cipőjét az előszobában, majd bement a nappaliba.

– Igen, az NYU-ra megyek, hogy megkapjam azt az állást! – kiáltottam befelé. – Igen, köszönöm, Raisa, én is remélem, hogy minden rendben lesz!

De ekkor már csak a fürdőszobából kiszűrődő, csobogó víz hangját hallottam.

Bizonytalanul ugyan, de valahogy mégiscsak megtaláltam a könyvtárat. A Google szerint gyalog nagyjából negyven-ötven perc, én pedig szívesen sétálgattam volna New York utcáin, de nem akartam leizzadva, lelapult hajjal, zihálva beállítani egy olyan állásinterjúra, amit meg sem beszéltem senkivel, így hát felmerészkedtem egy metróra, és csak remélni mertem, hogy nem valahol Queensben vagy egyéb olyan helyen fogok kilyukadni, aminek a Bobst Library még csak a közelében sincs.

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor az egyik épületen megpillantottam a New York University lila zászlóit. Aztán néhány sarokkal arrébb sikerült rábukkannom a könyvtárra is, melynek vörös falait a szemben lévő park fái eltakarták a napfény elől.

New York számomra egyéniség volt – még ha egy városra nem is igazán mondunk ilyesmit. Imádtam azt a semmihez sem hasonlítható nyüzsgést, ami körülölelte az utcákat – de amit az NYU körül tapasztaltam, annak valóban nem lehetett párja. Az tuti, hogy soha ezelőtt nem láttam még ennyi egyetemistát egy kupacban, de állati jó volt őket nézni, ahogy fáradtan teszik meg ugyanazt a – számukra – unalmas, szokásos útvonalat, amit mindenegyes nap, és hirtelen én is szerettem volna egy lenni közülük.

De aztán egy taxi rám dudált, és feleszméltem, hogy talán nem a zebra közepéről kellene bámészkodnom.

Beléptem a könyvtár üvegajtaján, és a klíma kellemes hűvösével együtt a látvány is pofon vágott. Óriási volt. Úgy értem, a könyvtár. Hatalmas tér, sok-sok lépcsővel és rengeteg emelettel. Elképzelni sem tudtam, mennyi könyv lapulhatott ezek között a falak között, de azt sejtettem, hogyha megkapom ezt a munkát, bemegyek a legközelebbi templomba, és hálát adok az Úrnak.

Miután kibámészkodtam magam, odasétáltam az előttem elterülő, félkör alakú pultok egyikéhez, és megszólítottam az ott ücsörgő, igen lassan gépelő, fiatal lányt.

– Szia! – Közben próbáltam valami valódi mosolyfélét is az arcomra varázsolni.

– Szia! – mosolyodott el a lány, mielőtt még felnézett volna rám. Azt hiszem, máris tanultam valamit a munkakövetelményről… – Miben segíthetek?

– Nos… szóval… – Ez az, Ashley, csak így tovább!

A lány lenézett egy határidőnaplóra, majd ismét rám ragyogott.

– Áh, biztosan te vagy Giulia! Buongiorno, Giulia! Mi chiamo Meredith. – Azzal felállt, és felém nyújtotta a kezét, én pedig annyira meglepődtem, hogy csakugyan olaszul válaszoltam neki:

– Si. Öhm… izé… mi chiamo Ashley.

– Ashley? – Meredith furán nézett rám. – Óh, a fenébe! – És hirtelen ismét a székébe roskadt. – Giuliának már rég itt kellene lennie!

Meredith összetörten ült néhány percig a székében, én pedig nagyokat pislogva néztem őt, miközben próbáltam rájönni, hogyan tovább.

– Te tudsz olaszul? – pillantott rám gyanakodva.

– No! – tiltakoztam azonnal, csak nem értettem, mindezt miért olaszos hangsúllyal teszem, így hát próbáltam menteni a még menthetőt. – Az állás miatt jöttem. – Oké, ezzel a szöveggel akár bankot is rabolhattam volna. A pénzért jöttem!

– Óh! – Úgy tűnt, ezzel sikerült elterelnem a figyelmét Giuliáról. – Van időpontod Mr. Cruzhoz?

Ki az a Mr. Cruz?

– Nincs.

Legalább már tudom, hogyan szólítsam a – feltehetőleg – tölgyfaasztal mögött üldögélő, nyakkendős fazont.

– Semmi baj. Most éppen bent van – vette fel a telefont, és beütötte az egyes számot. – Mr. Cruz? Egy lány érdeklődik a betöltendő állás felől… Igen… Nos, nem… Jól van… Két cukorral? Azonnal!

Meredith végigkísért egy folyosón, és mielőtt megpillanthattam volna az árulkodó jeleket, éreztem a kávé semmihez sem hasonlítható, finom aromáját az orromban. A hatalmas kávéfőző egy világosbarna márványpulton pihent. Meredith kitöltött belőle egy csészébe, és mielőtt megkérhettem volna, hogy nekem is szánjon egy-két cseppet, továbbment a folyosón, nekem pedig követnem kellett. Néhány méter után megálltunk egy pont ugyanolyan sötétbarnaszínű ajtó előtt, mint amilyenek mellett elhaladtunk. Meredith kopogott, de nem várta meg, míg engedélyt kapott a belépésre.

– Két cukorral, Mr. Cruz! – Meredith a mahagóni tölgyfaasztalhoz sétált (pont, ahogy megjósoltam), és Mr. Cruz elé rakta a csésze kávét.

Nos, Mr. Cruz, onnan, az ajtóból nézve, nem volt valami nagy ember. Úgy értem, ülve alacsonynak tűnt, köpcösnek és vitathatatlanul kopasznak. Néhány őszes hajszál takarta valahol hátul a fejét, és egyáltalán nem volt rajta se nyakkendő, se öltöny. Nagyjából úgy nézett ki, mint aki most jött a kedvenc golfpályájáról.

– Köszönöm, Meredith! – A hangja kedves volt, de miközben beszélt, úgy sóhajtozott, mint aki rég megunta a könyvtár vörös falait.

Miután Meredith felkonferált, Mr. Cruz elküldte őt, engem pedig egy székbe parancsolt. Persze, előtte felállt, hogy kezet foghassunk, és lám, sokkal magasabb volt, mint amilyennek először tűnt. Egy kicsit még a fejemet is fel kellett emelnem, hogy szürkéskék szemébe nézzek.

– Szóval, Miss. Lacey, a könyvtárunkban szeretne dolgozni.

– Ez a terv – bólintottam.

– Dolgozott már könyvtárban?

– Nem, de néhány könyvtárban garantáltan sokkal több időt töltöttem el, mint az ott dolgozók – feleltem határozottan.

– Tehát tudja, mi az a könyv – állapította meg, mintha ez a tény megnyugtatta volna.

– Nagyjából – bólogattam ismét, Mr. Cruznak pedig mintha felfelé kunkorodott volna a szája.

– Szeret emberek között dolgozni? Úgy értem, olyan helyen, ahol emberek fordulnak meg, mint például egy könyvtárban.

– Nos, szeretem, ha az emberek csendben vannak – válaszoltam, Mr. Cruz pedig lassan bólintott.

– Hány éves, Miss. Lacey?

Igazából hoztam magammal egy önéletrajzot, de oké, dumcsizzunk!

– Huszonegy vagyok, Mr. Cruz.

– Magácskának még egyetemre kéne járnia! – közölte, de inkább csak úgy mellékesen.

Vállat vontam.

– Sok helyen fordultam meg az utóbbi időben, de még nem találtam meg az igazit. Talán New York lesz az. Talán az NYU lesz az. Talán itt akarok majd egyetemre járni. Talán nem is akarok egyetemre járni. Még annyi időm van ezt eldönteni, nem?

Mr. Cruz bólintott.

– Mit tanult a középiskolában, Miss. Lacey?

– Többnyire nyelveket. És plusz irodalomórákat is vettem fel az érettségi előtt. – Ez igazából csak félig volt igaz, de az irodalomóra biztos jól hangzik egy megöregedett könyvtárigazgató számára.

– Szereti a kínai konyhát?

Tessék? De aztán láttam, hogy a pólómat stíröli, és ha nem lettem volna tisztában azzal, milyen felirat díszeleg rajta, talán még pofon is vágom, amiért a melleimet nézegeti. De nem a melleimet nézegette.

Udvariasan elmosolyodtam, mintha kicsit is viccesnek találnám a kérdését, de igazából úgy gondolom, ő is nagyon jól tudta, hogy a kínaiak – mindenféle tévhit ellenére – nem esznek macskát, a pólóm pedig csak egy vicc.

– Rendben – sóhajtott, és előredőlt a székében. – Hagyja itt a telefonszámát, és majd értesítjük.

 Jaj, de utálom ezt a dumát!

Végül is átnyújtottam Mr. Cruznak a táskámban lapuló önéletrajzot, aztán felálltam, és kimentem az irodából, a kijáratnál pedig még odaköszöntem Meredith-nek olaszul.

Hazafelé már gyalog mentem, és egy templomot is megpillantottam az egyik utca sarkán. Eszembe jutott, hogy talán bemehetnék és imádkozhatnék egyet, sőt talán gyónnom is épp ideje lett volna már, reménykedve, hogy így Mr. Cruz még ma délután felhív azzal, hogy megkaptam a melót, de az a helyzet, hogy mióta volt az a dolog Nicolával meg az apácaruhámmal, kicsit másként éreztem a szenthelyek iránt…