Menekülésfüggők - 4. fejezet

Sziasztok! Igazán nagyon szomorúan vettük tudomásul, hogy Angel egyetlen kommentet sem kapott az előző fejezethez, pedig az első fejezetnél még úgy tűnt, hogy nagy az érdeklődés a történet iránt. Remélem, ezúttal azért kapok majd egy-két kommentet, Angelnek nagyon tetszett a fejezetem :) Jó olvasást! Liz

4. fejezet: Megtestesült Jóisten

  

– Raisa! – rohantam fejvesztve a barátnőm felé, aki épp újdonsült Don Juanjával nevetgélt az asztalnál, ahol nagyjából húsz perce hagytam őket. Nem úgy terveztem, hogy máris elrángatom tőle, de az élet nem kívánságműsor. – El kell tűnnünk innen!

– Tessék? – meredt rám Raisa.

– Mondd csak, Alton, nincs véletlenül egy kalapod vagy egy baseballsapkád? – pillantottam a srácra, aki kíváncsian, vigyorát rejtegetve nézett vissza rám.

– Éppenséggel van egy…

– Ash, mi bajod? – vágott Raisa Alton szavába, és híres, gyilkos pillantásaival jutalmazott.

– Mrs. Morrison! – suttogtam, miközben közelebb hajoltam hozzá.

– Mi van vele?

– Ír! – kiáltottam. – Mrs. Morrison itt van, Raisa! Azt hiszem, nem fizetik meg túl jól a takarítónőket a Palace-ban.

– Tessék? Biztos vagy benne, hogy őt láttad? – nézett rám kétkedve.

– Igen, jézusom, igen! – Azzal kézen ragadtam Raisát, és az ajtó felé kezdtem rángatni.

– Nos, Alton, nagyon örülök, hogy találkoztunk! – kiáltotta vissza a válla fölött. – Ne haragudj, hogy így alakult! Remélem, azért látjuk még…

– Raisa, nem egy istenverte szappanoperában vagy, gyere már!

Az ajtó hangosan csapódott be mögöttünk, amikor kiértünk a kis kocsmából. Megálltunk a járda szélén, és az előttünk elsuhanó autókat kezdtük bámulni. Néhány percig csak csendben, mozdulatlanul ácsorogtunk egymás mellett – habár New Yorkban nem ajánlatos csakúgy álldogálni a járdán, mert egy perc alatt legalább tizenötször rúgtak bokán, és nagyjából négyszer akartak kilökni az autók elé.

– Na, és… most mihez is fogunk kezdeni? – törte meg Raisa a kettőnk közé beállt csendet.

– Hát, gondolom, elhozzuk a csomagjainkat a csomagmegörzőből, aztán… keresünk egy hotelt – vontam vállat, mire Raisa hangosan, gondterhelten felsóhajtott.

– Egy hotelt! – csattant fel. Most meg mi baja? Kérdőn néztem rá. – Nem megyek több hotelbe! – jelentette ki.

– Az utcán akarsz lakni?

– Nyilván! – csapott a combjára mérgesen.

– Raisa, mi bajod? Ha azért utálsz, mert elrángattalak Don Juantól…

– Nem azért utállak! – kiabálta, majd ismét felsóhajtott, de ezúttal nyugodtabban kezdte. – Nem is téged utállak. Csak… nem akarok többé hotelekben aludni. – Azzal fogta magát, leült a járdaszegélyre, én pedig csatlakoztam hozzá. – Miért nem keresünk egy albérletet? New Yorkban vagyunk, Ash! Annyi szarság után itt vagyunk, és… ezt akartuk, nem? New Yorkban lakni.

Ami azt illeti… végül is igen, ezt akartuk. Raisa ezt akarta. Én csak… a francba!

– Igen, igazad van – bólintottam, és egy mocskos, olajos csatornanyílást kezdtem bámulni.

– Nem költhetünk többé sem Palace-ra, sem Hiltonra, sőt a legolcsóbb hotelszobára sem. Eddig elhülyéskedtünk, Ashley, de… én most már komolyan akarom csinálni, érted?

– Értem. És… teljesen egyetértek veled.

Raisa rám mosolygott.

– De… – nem mintha pánikot akartam volna kelteni, vagy ilyesmi – hol találunk este fél kilenckor albérletet?

Raisa rám pillantott, pislogott néhányat, majd lemondóan fújta ki a levegőt a tüdejéből.

Azt hiszem, már mindketten azon morfondíroztunk, milyen érzés lehet bőröndökön aludni egy sikátorban, amikor ismerős hang szólalt meg a hátunk mögött:

– Nos, lányok, nem jutottatok túl messzire!

Kellemesen megvilágított nappali, szakadt reluxa az ablakon, kikopott kanapé a kormos kandallóval szemben, repedezett vakolat a plafonon és gyorsfagyasztott kajával megpakolt hűtő a konyhában… Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára ilyen otthonos helyen!

Amint beléptünk Alton lakásának ajtaján, azonnal szerelembe estem. Mintha csak hazaérkeztem volna! Igaza volt Raisának: elég volt már a hülye hotelszobákból, saját lakás kell nekünk! Valami állandó és otthonos, ami csak a miénk. Amit úgy rendezünk be, ahogy akarunk, ahová akkor viszünk fel pasit, amikor csak akarunk, és ahol annyi rumot iszunk meg a földön ülve, amennyi csak jól esik.

Mivel tényleg nem volt hová mennünk, készségesen mondtunk igent, amikor Alton felajánlotta, hogy nála tölthetjük az éjszakát, sőt azt ígérte, reggelre albérletet is intéz nekünk.

Na, jó, igazából Raisa nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy Altonnál aludjunk. Ami azt illeti, miután rábólintottam a dologra, úgy nézett rám, mintha megöltem volna a Mikulást, vagy ilyesmi.

– Nem kéne itt lennünk! – rágcsálta Raisa a körmét a kanapén ücsörögve, míg én a földön hevertem, és a lábamat kenegettem be azzal a hidratáló krémmel, amihez fel kellett túrnom az egész bőröndömet, hogy rábukkanjak.

Nem válaszoltam, csak nagyot sóhajtottam, és a fejemet ráztam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy Raisával vitázzak. Csak arra vágytam, hogy lehunyjam végre a szemem, és egy hatalmas nagyot aludjak.

És azt sem értettem, miért problémázott annyit. Elvégre tetszett neki Alton (mert hát a legjobb barátnők a pillanat törtrésze alatt észreveszik az ilyesmit, ugyebár), és ha felhozott ide minket, az valószínűleg azt jelentette, hogy nincs barátnője, tehát Raisának totál szabad volt a pálya, aminek abszolút örülnie kellett volna!

– Tudod, Raisa – kezdtem mégis hangosan – ha már úgyis New Yorkban maradunk, inkább el kéne kapnod Alton tökét ahelyett, hogy ott ülsz, és a körmödet rágcsálod.

Alton nem hallhatta, hogy mit mondok, mivel épp tusolt, de ha hallotta volna, sem érdekelt.

Raisa felháborodottan nézett rám, és láttam, hogy mondani akar valamit, de nem jött ki hang a torkán, csak tátogott, mint egy partra vetett hal.

– Mellesleg hatalmas szívességet tett nekünk, amit valahogyan meg kell neki hálálnunk, és ha engem kérdezel, kettőnk közül a te háládat értékelné jobban.

Raisa szája ekkor hitetlenkedve és megbotránkozva elkerekedett. Ezzel egy időben a fürdőszobából kiszűrődő víz csobogásának hangja is elhallgatott, a következő minutumban pedig Alton lépett a nappaliba, derekán nem mással, csak egy szál fehér törölközővel.

Sem pislogni, nyelni, levegőt venni vagy megmozdulni nem tudtunk. Vagy legalábbis az én reakcióm nagyjából ennyi volt – vagyis a nagy büdös semmi –, tehát Raisa azóta simán szörnyet halt a kanapén.

– Még mindig teljesen biztosak vagytok benne, hogy a nappaliban akartok aludni? – kérdezte Alton teljesen hétköznapian, mintha sötét, borzos hajából nem éppen vízcseppek hullottak volna a padlóra, és nem úgy nézett volna ki, mint a megtestesült Jóisten.

Mivel esélytelennek tűnt, hogy Raisa a közeljövőben visszatérjen a Föld nevű bolygóra, kénytelen voltam valahogy tartani a frontot.

– Öhm… igen – válaszoltam, majd megnyaltam a számat, mert valahogy… mintha hirtelen kiszáradt volna.

– Oké – túrt bele Alton vizes fürtjeibe. – Nos, ha bármire szükségetek van, visítsatok, vagy… addig kutassatok, míg meg nem találjátok, amit kerestek. Ha nem haragszotok, én elteszem magam holnapra, különben a holnapi villásreggelik bagett nélkül fognak lezajlani – sóhajtott, azzal elindult a szobája felé. – Jó éjt, lányok! – mondta, és közben jól láthatóan Raisára mosolygott, majd eltűnt a háló ajtaja mögött.

– Te is láttad? – rúgott vállon Raisa néhány perc múlva.

– A srácot, akinek csak egy darab törölköző takarta el a himbilimbijét, és aki határozottan rád van kattanva? Hát, igen, láttam – fordultam felé.

Raisa nem szólt semmit, csak hunyorogva méregetett, aztán megvonta a vállát, és elnyúlt a kanapén.  

Hé, mégis, kit akart átverni? Minden porcikájával csak arra vágyott, hogy utánamehessen, és egy hatalmasat hancúrozhasson vele. A vak is látta volna, hát akkor még én!

– Ne nézz így! – dünnyögte, és a fejére húzta az Altontól kapott, kockás takarót.

– Ő is akarja.

– Mi?! – bújt ki Raisa a takaró alól, és úgy nézett rám, mintha őrült lennék.

– Szexelned kéne vele – közöltem tárgyilagosan.

– Jó ég! Neked meg aludnod kellene! – Azzal fogta magát, és hátat fordított nekem.

– Jól van – feküdtem végig a földön, ahol kényelmesen megágyaztam magamnak. – De ha mégis engednél a kísértésnek, és az éjszaka közepén hancúrozni támadna kedved Altonnal, ne aggódj, én valószínűleg úgy fogok aludni, mint a bunda. De ha mégsem bíznál bennem, nyugodtan bedughatod a fülem vattával, vagy…

– Úristen, Ashley, fogd be! – dörmögte Raisa a párnája mélyéről, majd az asztali lámpa felé nyúlt, a nappali pedig sötétbe burkolózott…