Menekülésfüggők - 6. fejezet

Sziasztok! Szerda van, szóval itt vagyok, és itt az új feji is, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog Nektek. BabyAngel nevében is köszipuszi az előző fejezethez kapott kommentekért. És csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy holnap lesz a 18. szülinapom, szóóóval... naaagyon hízelgő lenne, ha kapnék egy-két kommentet :) Puszkó, Liz

6. fejezet: Hűtős gyilkos

Napsütés, New York, saját lakás.

Igen, azt hiszem, Raisával sikerült végre megállapodnunk. Mármint nem egymással, hanem egy albérlettel. Ami egészen takaros és tiszta, tekintve, hogy az előző tulajdonos csak pár napja költözött ki. Stephennek hívták, és remélhetőleg nem valami sorozatgyilkos, aki levágott ujjakat szórt szét a lakásban. Igazán nincs kedvem még jobban rettegni a takarítástól… Szerencsére penészt sem hagyott maga után (jól megnéztem), és… nos, egy kanapén, néhány bútoron, két ágyon és egy tévén kívül semmit nem hagyott nekünk. Csak egy guriga vécépapírt a mosdóban.

A lakásban két szoba volt: az egyik a nappali jobb, a másik a nappali bal oldaláról nyílott. Én azonnal lecsaptam a jobb oldalira, mert amellett a konyha, nem pedig a fürdőszoba helyezkedett el. Tudom, biztosan baromságnak tűnik, de otthon a szobám a fürdő mellett volt, és mindig is gyűlöltem a vízcsövek hangját, amikor éjszaka aludni próbáltam, és anyu, apu vagy az öcsém az éjjel kellős közepén kezdtek el zuhanyozni. Gyűlölöm a fürdőszoba melletti hálószobákat!

– Szóval van egy ágyam, két fiókom meg egy pókom – jött be Raisa az új szobámba, miközben én a bőröndömből pakoltam ki a cipőimet, és az ágyra sorakoztattam őket.

Pók? Tessék? Jól hallottam? Pók? Oké, csak semmi pánik! Az én szobámban biztos nincs pók. Raisáé az elátkozott szoba, hisz az van a fürdő mellett.

– Egy pók? – néztem barátnőmre ijedt szemekkel, mire ő csak csípőre tett kézzel bólintott. – Francba! – motyogtam magam elé, és tovább pakolásztam.

Raisa sóhajtott, majd lehuppant az ágyamra, és a körömágyát kezdte kapargatni. Tudtam ám, mire megy ki a játék!

– Oké – huppantam le az ágy másik végére. – Most, hogy Alton elhúzott, dumálhatunk róla.

Raisa egy pillanatra úgy nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek, de aztán szélesen elvigyorodott.

– Őrületes volt! – tört ki belőle.

– Hallottam…

– Alton egy vadállat! Tudod, van valami ebben a földrengés dologban – morfondírozott. – Tényleg megremegett az egész bolygó, amikor megcsókolt.

– Nem, Rais, az Alton ágya volt, csak túl hevesen ugrottatok rá. Hallottam. Jó régi lehet az az ágy.

– Fogd be! Hülye vagy – közölte Raisa egyfajta ténymegállapításként. – Az a kurva ébresztőóra! – sóhajtott, mintha ott sem lettem volna.

– Raisa… nyilván tisztában vagy vele, hogy Alton csak két háztömbnyire lakik tőlünk…

– Ó, az kettő volt? Nekem többnek tűnt. Mondjuk, háromnak.

– Raisa! – vágtam hozzá egy zoknit. – X darab fal van köztetek, és x mindenképpen kevesebb, mint tíz. És x kevesebb, mint tíz fal plusz egy pasi, aki rád van gerjedve egyenlő elég jó kilátások. Szóval… számtalan esélyed lesz még megbosszulni azt az ébresztőórát.

– Hűha, Ash! Azt hittem, harmadikban megbuktál matekból…

– Harmadikban megbuktam matekból – szűrtem ki a fogaim között, miközben gyilkosan néztem Raisára, amiért erre emlékeztetett.

– Oké. Éhes vagyok – ugrott le az ágyról, majd kinyújtózott, és hatalmasat recsegett a gerince. Áú!

– Jézusom, Alton teherbe ejtett! Hogy tudsz éhes lenni azután a három bagett után, amit Alton egész véletlenül úgy adott oda neked, hogy közben hozzáért a melledhez?

Raisa hirtelen elvigyorodott, majd komorrá vált az arca, ahogy rám nézett.

– Ne emlékeztess arra, hogy Alton hozzáért a mellemhez! – Azzal kiviharzott a szobából, én pedig hangosan nevettem.

A napot a nappali közepén ücsörögve töltöttük, miközben listát írtunk arról, mi mindent kell beszereznünk a lakásba. Nos, úgy tűnt, ez a lista végtelen lesz…

– Akarok egy szőrös fotelt! – kiáltotta Raisa izgatottan, és a papírjára írta, hogy „szőrös fotel”.

– Tudod, azon gondolkodom, miért nincs hűtőnk. Akik albérletben laknak, nem hurcolják magukkal a hűtőjüket – pillantottam Raisára gyanakodva.

– Talán Stephen és a hűtője között van valami belső, érzelmi kötődés.

– Mint köztem és a körömlakkok között?

– Olyasmi. Gondolom – bólogatott Raisa, de én továbbra is gyanakvóan néztem magam elé. – Istenem, el sem bírom képzelni, mi járhat a fejedben!

Megvontam a vállam, és ismét a listámra néztem, de közben csak arra tudtam gondolni, hogy Stephen hűtője tutira tele van levágott fejekkel, ezért hurcolja magával.

– Melót kell keresnünk – mondtam végül.

– Sürgősen! – értett egyet Raisa.

– Lehet, hogy sorozatgyilkos leszek – vetettem fel, mint egy mellékest. – Lesz egy hűtőm, amit majd páncélszekrénynek álcázok, és abban fogom tárolni az áldozataim testrészeit. Vagy hűtőket hagyok a gyilkosságok helyszínein. Én leszek a hűtős gyilkos.

Raisa nagyokat pislogva nézett rám, miközben „te-nem-vagy-normális” képet vágott, aztán hangos nevetésben tört ki. Olyanban, amilyenben csak ő tud.

– Nem vicceltem – közöltem.

– Persze, hogy nem vicceltél! – röhögött tovább Raisa, majd felpattant, és beledugta a lábát az ajtó mellett hagyott cipőjébe. – Ideje kimozdulnunk! Most már tényleg éhes vagyok.

– Kávéra vágyom – nyaltam meg a szám szélét.

– Na, mi lett az anonim koffeinista dologgal?

– Nem gondoltam át rendesen – feleltem, mire Raisa ismét felnevetett.

Az étvágyunkat (már, ami a kaját illeti) végül egy negyvenhatodik utcai Subway-ben csillapítottuk, aztán – igyekezvén nem eltévedni – elindultunk az orrunk után. Útközben vettem magamnak egy pohár kávét, ami semmilyen formában nem hasonlított az én sajátkészítésű, európai kávémhoz. Az egyik sarkon belebotlottunk egy árusba (valójában szó szerint, mert Raisa majdnem elesett egy igen kisméretű, négylábú kis szörnyetegben, ami inkább hasonlított egy patkányra, mint kutyára, és amit semmiféleképpen sem kellene embernek csakúgy, a járdán sétáltatniuk. Táskás kutya. Nem véletlenül gyártanak ezekhez a dögökhöz méregdrága táskákat, a francba is!)… Szóval találtunk egy árust az egyik sarkon, aki nagyjából a Jóisten lehetett, ugyanis a standja tele volt különböző színű és anyagú I LOVE NEW YORK feliratú felsőkkel. Nos, vettünk egy fehéret, mert a fehér I LOVE NEW YORK feliratú póló, azt hiszem, kötelező, ha New Yorkban jársz. Aztán vettünk egy feketét, mert a fekete menő. Raisa rávett, hogy vegyünk egy rózsaszínt is, mert az cuki, és ha más nem, hát aludni jó lesz benne. És szintén alvási vagy takarítási célokra vettünk még egy világoskéket és egy citromsárgát.

Mivel úgy láttuk, hogy egyelőre jobb nem feszegetni a határokat (tehát maximum egy-két utcával eltávolodni a lakásunktól), elindultunk vissza, a negyvennyolcadik utca felé. Végül is lesz még elég időnk a Met lépcsőjén ücsörögni és joghurtot kanalazni, mint Blair és Serena a Gossip Girlben.

– Stipi-stopi, én leszek Blair! – kiáltottam, miközben a nappali közepén mindketten az új pólóinkat próbálgattuk.

– Nem hasonlítasz Blairre – húzta át fején Raisa a rózsaszín felsőt.

– Te sem Serenára – vontam vállat.

– Azt hiszem, benned és Serenában viszont van némi közös.

– Tessék? Az kizárt! Gyűlölöm Serenát! Nem lehetek akkora ribanc, mint ő – szögeztem le, majd lekaptam magamról a világoskék pólót és nyúltam a feketéért.

– Nem vagy. Csak… több pasival csókolóztál, mint én.

– Oké, de te magasabb vagy nálam – érveltem. – Tehát nem lehetek Serena.

Raisa éppen visszavágni készült, de ekkor valaki kopogott az ajtón, mi pedig meglepve néztünk egymásra. Ki a fene kereshetne minket New Yorkban? Senkit sem ismertünk még errefelé. Miközben elindultam, hogy ajtót nyissak, fejben elterveztem, milyen pörgő rúgással fogom szemen rúgni Stephent, ha esetleg beállít a hűtőjével. Mármint… fogalmam sincs, hogy néz ki a pasas, de egy sorozatgyilkost csak felismer az ember, nem? Ráadásul a hűtője elég árulkodó jel lenne…

– Óh – fújtam ki a tüdőmbe ragadt levegőt, amikor a küszöb másik oldalán Altont pillantottam meg. Hát persze! Ki más kereshetne minket? Vagyis inkább Raisát.

– Szia! – mosolygott.

– Chuck Bass az! – kiáltottam vissza Raisának, miközben arrébb álltam, hogy Alton bejöhessen. – Szia! – köszöntem közben, ő pedig furán nézett rám, mintha kissé őrült lennék. Öhm, lehet.

– Mi? – kukucskált ki Raisa az előszobába, miközben épp a citromsárga I LOVE NEW YORK pólót húzta le a hasán. A pólót, amin átlátszott a fekete melltartója. És ahogy elnéztem, ez Altonnak is azonnal szembetűnt. – Óh, szia, Alton! – vigyorodott el barátnőm.

– Szia! – köszöntötte Alton, és majdnem sikerült rögtön elszakítania pillantását Raisa melltartójától. – Csak… átjöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e, és… hoztam nektek egy kis kaját – csörgette meg a kezében lévő barna zacskókat.  

– Remélem, semmi romlandót, ugyanis a hűtőnket elvitte a sorozatgyilkos – mondtam, miközben visszasétáltam a nappaliba, és elkezdtem összeszedni a szétdobált ruhadarabokat.

Raisa és Alton egy rövid pillanatig feltűnő csendbe burkolóztak, aztán Raisa behívta Altont a nappalinkba.

– Nos, nincs túl sok ülőalkalmatosságunk – mondta Raisa, miközben a kanapéra mutatott.

– De van egy guriga vécépapírunk – sétáltam ki az új szobámból, miután bevittem a ruháimat.

– Meg egy pókunk – tette hozzá Raisa, mire Alton csak halkan nevetett, és leült Raisa mellé.

– És most már van négy darab bagettetek, kólátok, pudingos fánkotok és sajtos rudatok. – Azzal Alton a kanapéra sorakoztatta a két zacskót.

– Sajtos… rúd – ismételte Raisa halkan, mintha csak magához beszélt volna, és azt hiszem, egész más dolgok jutottak eszébe a rúdról.

– Sajnos, a teljes kiőrlésű pereceket elhordták, pedig tudom, hogy a hamvas barack hadművelethez nem elég egy puszi. – Alton feltűnően éhesen bámult Raisára, akinek abban a pillanatban szinte hallottam is a szívritmuszavarát.

– Puszi és hamvas barack? A francba! – Megragadtam az egyik zacskót, és úgy döntöttem, jobb lesz nekem inkább az üres szobámban…